A ládika az anyjánál maradt, aki épp olyan ügyetlen volt a rejtegetésben, mint apám. A tablinumban levő szekrénybe tette, sőt néha elő is vette, nézegette a szobrocskát meg az ékszereket. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor az ifjabb Calculus – vagyis én – váratlanul beállított hozzá. A ládikát gyorsan visszatette a szekrénybe, de sietségében kissé nyitva hagyta az ajtót. Szerencséjére Calculus – vagyis én – nem vette észre. Rosszullétre hivatkozva Arunda elküldte Calculust – vagyis engem – a konyhába, borért. Amíg egyedül volt, becsukta a szekrény ajtaját. Calculus azonban Timagenész iskolájában tanult, és tudta, hogyan kell felidézni a dolgokat, amelyeket az ember önkéntelenül is elraktároz emlékezete palotájában. Tovább

Arunda és Gaius, mint Calculus két legközelebbi rokona, Calculus házában fogadták a gyászolókat. Arunda sejtette, hogy fiának köze van Calculus halálához, és szinte belebetegedett a szorongásba. Gaiusnak az lehetett a terve, hogy bejárja a házat, és felkutatja Calculus híres kincseit: a pénzét, a zsákmányolt ékszereket, meg a titokzatos Romulus-köveket, amikről azt hitték, hogy értékes drágakövek. Csakhogy nem számított arra, hogy milyen sokan teszik tiszteletüket Calculus ravatalánál; alig volt ideje rá, hogy a házban kutakodjon. Ha csak egy kicsit többet tanult volna az istenekről, akkor persze nem lett volna nehéz dolga; apám furfangos katona volt, de a vagyona elrejtésében nem tanúsított nagy ravaszságot. Tovább

Este a Via Murán

A kertemben ültünk, és Sosana bort szolgált fel mindenkinek.

– Ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat, Calculus! – kérlelt Aburius immár sokadszorra. – Mondd el, mi történt, és hogyan oldottad meg ezt a rejtélyt, mert ennél különösebb történetet aligha hallhatunk.

Körülnéztem az alkonyodó kertben. Ott ült Mettius Aburius, a quaestor, apám patrónusa; két oldalán pedig Manlius és Agatopus, apám két legjobb barátja és bajtársa. Kicsit távolabb, de azért elég közel ahhoz, hogy mindent halljanak, ott ült apám két felszabadított rabszolgája, Agapión és Agapia, akik hamarosan elutaznak Alexandriába. Tovább

Nem vártam az engedélyére, egyenesen bementem az atriumból nyíló tablinumba. Aburius csodálkozva követett, de Arunda kint maradt, az ajtókeretnek dőlve nézte, hogy mi történik.

– Amikor tegnap délelőtt itt jártam, a rabszolgád nem az átriumba vezetett, hanem egyenesen ide, mondván, hogy olyankor itt szoktál tartózkodni. Előbb csak ellenséges és gúnyos voltál, aztán hirtelen megrémültél, szinte pánikba estél. Ahelyett, hogy behívtál volna egy rabszolgát, engem tessékeltél ki, hogy hozzak neked bort. Mire visszajöttem, valamelyest megnyugodtál. Ami érthető is, mert közben volt időd, hogy ezt a faliszekrényt itt, amely érkezésemkor résnyire nyitva volt, becsukjad. Tovább

Újra a Vicus Oppianuson

Mettius Aburius elcsodálkozott, amikor elmondtam neki a kérésemet, de azonnal odahívatta Aduncust.

– Mondd csak, Aduncus, emlékszel arra, hogy ki keresett fel ugyanazon az éjszakán, amikor a gazdád rátok bízta a házamat?

-Senki, hacsak nem Gaius Spuriusra gondolsz. De ő csak egy kis időre jött; ott felejtette a köpenyét, és azt akarta magával vinni. Tovább

– Az igazat akarod hallani? Én örültem neki. Ez volt az isteni igazságszolgáltatás. Kikre hagyta a vagyonát? Két kiszolgált katonára, két rabszolgára, meg a hálátlan fiára, akit már mindenki rég halottnak hitt! Szolgák jöttek, átkutatták a házat, nekünk meg ott kellett várakoznunk, hiába mondtuk, hogy haza kell mennünk.
– Nem lehetett könnyű ezt az egészet végigcsinálni. Ráadásul Gaius már korábban el akart volna indulni, és éppen az apám temetésével kapcsolatos tennivalók tartották vissza. Szeretném, ha tudnád, milyen hálás vagyok neki, amiért fogadta a gyászolókat apám házában.
– Valóban, kimerítő három nap volt az a számára. Általában késő éjjel jött haza és kora reggel elment. És itthon is olyan feszült volt, hogy szinte szólni sem lehetett hozzá. Tovább

Gaius háza a Caelius dombon állt. Tölgyfák szegélyezték az utat, és tölgyfák árnyékolták a kertet, amelyben unokafivérem hivalkodó, pompás háza emelkedett.

Villa a Caelius dombon

Egy rabszolga bevezetett a tablinumba, és higított borral kínált, amíg Gaius feleségére, Fabiára vártam. Agapióntól tudtam meg a nevét. Amikor megláttam, magamban igazat adtam Aburiusnak, aki azt mondta róla: jelentéktelen leányzó. Tovább

A Mons Caeliuson

Alaposan elrepült az idő a vendégjárással. Benne jártunk a hora duodecimában, a nappal utolsó órájában, mire hazaértem. A nap már a látóhatár széléhez közeledett, de a hőségben még mindig hullámzott a levegő a kerti út kövei felett. Sosana rosszallóan nézett, de szótlanul vizet és bort tett elém. Megvárta, amíg felfrissülök kissé, és csak aztán kérdezte meg, hogy ennék-e valamit. Bólintottam. Kenyeret és zöldsalátát hozott, tálkában nagy, fekete és zöld olívabogyót, sajtot, vékonyra szelt sonkát. Úgy láttam, alaposan bevásárolt előző nap Bucerussal. Miközben ettem, várakozóan állt mellettem. Tovább

Elképedve bámultam rá.

– Miattad? Ugyan, Manlius, miket beszélsz?

– Az én lustaságom miatt. Agapión mondta, hogy apád csak nemrég indult el a patrónusához. Utána kellett volna mennem, és elkísérnem. De meleg volt, és azt gondoltam, inkább megvárom a ház hűvösében. Ittam egy pohár bort, és akkor meg azt gondoltam: ugyan, ráér a dolog! És szépen elballagtam haza. Utána kellett volna mennem.

– Pontosan úgy beszélsz, mint Agatopus. Ő is magát hibáztatja, mert ott őgyelgett a ház körül, de nem ment be, és elkerülték egymást apámmal. Meg van győződve róla, hogy ő a hibás. Mintha csak ti is a késelők között lettetek volna. Ó, ti katonák! De mondd csak, Manlius, te mi járatban voltál apámnál azon a délelőttön? Tovább

Az Argiletumon

Manlius háza is az Esquilinuson állt, a forgalmas Argiletumon, alig egy kőhajításnyira a mi házunktól. Ezen a környéken kisebbek voltak a házak, keskenyebbek a kapubejáratok. A kocsik kerekei mély nyomokat vágtak az agyagos földbe. Mire a házhoz értem, a szandálom fehér volt a rárakódott portól.

Kopogtatásomra Manlius felesége nyitott ajtót. Összeráncolt homlokkal méregetett, láthatóan nem ismert meg. De mire kinyithattam volna a számat, a vestibulum sötétjéből felcsendült Manlius hangja:

– Calculus! Tovább