Nem vártam az engedélyére, egyenesen bementem az atriumból nyíló tablinumba. Aburius csodálkozva követett, de Arunda kint maradt, az ajtókeretnek dőlve nézte, hogy mi történik.

– Amikor tegnap délelőtt itt jártam, a rabszolgád nem az átriumba vezetett, hanem egyenesen ide, mondván, hogy olyankor itt szoktál tartózkodni. Előbb csak ellenséges és gúnyos voltál, aztán hirtelen megrémültél, szinte pánikba estél. Ahelyett, hogy behívtál volna egy rabszolgát, engem tessékeltél ki, hogy hozzak neked bort. Mire visszajöttem, valamelyest megnyugodtál. Ami érthető is, mert közben volt időd, hogy ezt a faliszekrényt itt, amely érkezésemkor résnyire nyitva volt, becsukjad.

Ezzel odaléptem a faliszekrényhez, és kinyitottam. A szekrényben ott volt a ládika, amelyben apám a pénzét, a zsákmányolt ékszereket, a farkast ábrázoló etruszk szobrocskát, és legfőbb kincsét, a Romulus-köveket tartalmazó szelencét tartotta. Kinyitottam a ládikát. A sok arany, ezüst és rézpénz már nem volt benne, és az ékszerek nagy része is hiányzott. Az etruszk bronzfarkas azonban a helyén volt.

 

 

Óvatosan kivettem, és átnyújtottam a hitetlenkedve bámuló Aburiusnak:

– Ha jól tudom, Aburius, ez téged illet. – Aztán odafordultam az ajtónyílásban álló Arundához. – Gondolom, a többi dolgot, a pénzt meg az ékszereket, elvitte a fiad.

– A köveket nem! A Romulus-drágakövek már nem voltak itt! Gaius elvitte a pénzt és az ékszereket, az igaz, mert annak egy része meg is illette; de a Romulus-drágaköveket, amikről apád beszélt, nem találtuk meg! Azt hittük, a szelencében van, hiszen olyan ősinek látszik, mintha csakugyan Romulus idejében készítették volna; de hidd el, nem voltak benne drágakövek, csak ez a két nyomorult kavics!

Elnevettem magam. Annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult.  Arunda és Aburius csodálkozva néztek.

– Ó, Arunda, ez a két nyomorult kavics, ez bizony az én legértékesebb örökségem. Ezek miatt vette az apám olyan biztosra, hogy a családunk még nagy dolgokra hivatott. Ez a két nyomorult kavics egykor magának Romulusnak a testében volt, sőt azt is mondhatjuk, hogy az ő gyermekei, mert keserves kínok között hozta őket a világra. Az ősöm, egy Calculus, aki a legközelebbi testőre volt, segített neki, amikor Romulus végre képes volt könnyíteni magán. Ahogy apám mesélte, a nagy király testének leve elszivárgott a föld repedéseibe, de ez a két kis kő ottmaradt. Calculus ősöm felvette a köveket, és oda akarta adni Romulusnak. Ő azonban visszautasította, mondván: „Legyen ez a két kő barátságunk örök záloga. Most sietnem kell, vár rám a nagy hadiszemle; de utána úrrá teszlek, és kincsekkel megrakodva térhetsz haza, mert velem voltál, amikor fájdalomtól reszkettem, és velem vagy, amikor elszállt a testemből a fájdalom.” Azzal elfoglalta trónusát, és elvonultak előtte a csapatai. De mikor a szemlének vége lett, egy nagy setét felhő szállt alá a magasból, és magával ragadta Romulust az égbe.

Ekképp szavaltam, azokkal a szavakkal, amelyekkel apám mesélte a történetet gyerekkoromban. Aztán ránéztem a megdermedt Aburiusra és Arundára, és megint elfogott a csillapíthatatlan nevetés.

fotó: Ashley Van Haeften; flickr.com; CC BY 2.0