Az Egyasszony a Jurányi Inkubátorházban

Sokáig fogalmam sem volt, hogy Péterfy Gergely (egyik kedvelt szerzőm) felesége is írással kacérkodott valaha. Egy Péterfy-esten derült ki, hogy az író és Novák Éva egy kreatív írás-szemináriumon ismerkedett meg: összeházasodtak, Éva hosszú évekig mégsem folytatta a szemináriumon megkezdett utat. Aztán pszichológushoz fordult, és az üléseken átbeszélt emlékek hatására váratlanul előrukkolt egy személyes, rendkívül olvasottá vált bloggal. A blogot 2014-ben a Libri jelentette meg, idén októberben pedig a Jurányi Inkubátorház és az Orlai Produkció egyszemélyes színház formájában tágította tovább a nyolcvanas években játszódó, megrendítő történet befogadási színtereit.

 

Az Egyasszony egy fiatal vidéki nő története, akinek a kisbabája súlyos epilepsziával születik. A pontos diagnózis:„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.” Az orvosok rövid életet jósolnak neki, Zsuzsika végül hét évet tölt a földön. Nem az anyukája mellett, állapota állandó intézeti felügyeletet kíván. A betegséggel vívott reménytelen küzdelem, és a kívülről tehetetlenül figyelt lassú haldoklástörténet egy bántalmazó párkapcsolat természetrajzával is párosul: ezt a szinte megoldhatatlannak tűnő léthelyzetet csak egy olyan erős asszony képes ép lélekkel átvészelni, mint a narrátor, aki nagyjából életrajzilag is azonosítható a szerzővel.

Az Egyasszonyt Tasnádi István alkalmazta színpadra, Paczolay Béla rendezte, a nagy kihívást jelentő szerep pedig Tenki Rékának jutott. Nehéz szerencsésebb választást elképzelni. A színésznő a darab elején tágra nyílt szemű huszonkét éves csitri, aki bizakodón tekint a jövőbe, sorkatonai szolgálatát töltő, mérnökhallgató férjével boldogan várják első gyereküket. A rendkívül fájdalmas szülés közben a kislány nyakára tekeredik a köldökzsinór, aztán az intenzív osztályra kerül, az orvosok, a nővérek kórusban fújják, hogy nem lesz semmi gond, a gyereknek csak ki kell pihennie a szülés fáradalmait, és ha van is valami bibi, hát hamar kinövi, de azért ők nem jósok, ugye.

Aztán persze kiderül, hogy nagyon nagy a baj, Zsuzsika súlyos mozgás- és értelmi fogyatékossággal született. Szembe kell nézni azzal, hogy nem gyógyul meg soha, hogy a szülők nem szidhatják majd a rossz bizonyítványért, a kamaszkori csavargásokért, nem állhatnak büszkén a ballagásán vagy a diplomaátadóján, hogy Zsuzsikából sosem lesz felnőtt ember. A férj, István képtelen a helyzettel megbirkózni, s bár a gyerekkel türelmesen bánik, összes frusztrációját felesége ellen irányuló, egyre súlyosodó agresszióval vezeti le. Éva katatón módon tűri a bántalmazást: talán jogosnak is érzi, amiért beteg gyereket hozott a világra. Később újra terhes lesz, a vizsgálatok baljós eredményei alapján az orvos azt tanácsolja: szakítsa meg. A harmincötödik héten. A kíméletlenül őszinte és részletes szöveg a halott csecsemő születéséről nem kíméli az olvasót, a nézőteret, s akkor már azt gondoljuk, ennél borzalmasabbat nem lehet elképzelni.

Éva, aki joggal hihette volna, hogy szerencsétlen csillagzat alatt született, mégis megerősödik. Újra szerelmes lesz, egészséges kisfiút szül, kilép a birtokló kapcsolatból: a színpadon kislányos, csúnyácska, kinyúlt gönceit csinos rózsaszín ruhára cseréli. Kezét tépdeső, zárkózott, bizonytalan mozdulatai nyíltabbá válnak, ráncoktól barázdált arca kisimul, mosolya széles lesz és őszinte. Hogy aztán a végére ismét kagylóként záruljon be, arcára keserű vonás vésődjön, miközben a széken kuporogva gyón nekünk: Zsuzsika halála elől végül megfutamodott, mert képtelen volt szembenézni az utolsó pillanattal. Megrendítő, hogy a tragédia és a temetés végül egy héten át olyan szoros lánccal kötötte össze volt férjével, ahogy házasságuk alatt egy pillanatra sem.

Tenki Réka egyedül játssza végig a darabot: nincs társ, nincs élő mankó, egyedül a steril kórházfehérben úszó, spanyolfalból, néhány várótermi székből, szekrényből, fogasból álló díszlet, és – időnként – az infúzió csepegésének félelmetes hangja. Ügyelnie kell a helyes ritmusváltásra, a megfelelő mozgásra és testtartásra: figyelni, mikor és hogyan üljön, mikor álljon görnyedten-szomorún, hogyan tépdesse az ujjait, kire nézzen a közönség soraiban. Iszonyú nehéz lehet így végigjátszani majd két órát, le a kalappal a színésznő tehetsége és játékfegyelme előtt. Úgy képes éreztetni a kimondhatatlan, mélyről jövő fájdalmat, hogy előadásmódja nem hajlik giccsbe, a tekintete beszédesebb, mint ezeregy szó: túljátszott gesztusok és könnyzápor helyett visszafogott, megrendítő és lélektanilag abszolút hiteles alakítást kapunk.

Ebben a mértéktartásban persze a szöveg is a kezére játszik. Péterfy-Novák Éva műve minden tragikuma ellenére kerüli a fennkölt stilt és a hamis pátoszt: nyelve keresetlen, szinte tárgyilagos, sőt gyakran vicces is. A narrátor a legabszurdabb szituációkat, a közönyös orvosok és ápolók menazsériáját is keserű humorral szemléli. A Jurányi Inkubátorház közönsége valószínűleg csak azért nem mert hangosan felnevetni, mert a darab komor alaptémájához nem illőnek, kicsit szégyellnivalónak érezte volna. Pedig jogos ez is: elsőszülött gyereked betegségét, harmincöt hetes fiad saját hasadban történő megölését, és férjed állandó ütésekre lendülő kezét biztosan nem lehet máshogy elviselni, csak ha néha, legalább keserűen nevetni is tudsz. A teniszparti miatt szülést sürgető, intravénás „gyorsítót” parancsoló orvoson, az ütő-rúgó, majd kétségbeesetten megbocsátásért könyörgő férjen, a rettenetes árvaházakon, a sorson, az egész poshadt Kádár-korszakon. S egyáltalán nem biztos, hogy a fogyatékos gyerekek és a kétségbeesett szülők helyzete ma sokkal rózsásabb: a megérdemelt nagy siker – s ez az egészben az egyetlen sajnos – talán épp az ellenkezőjét igazolja.

Fotók: Takács Attila