A Mons Caeliuson

Alaposan elrepült az idő a vendégjárással. Benne jártunk a hora duodecimában, a nappal utolsó órájában, mire hazaértem. A nap már a látóhatár széléhez közeledett, de a hőségben még mindig hullámzott a levegő a kerti út kövei felett. Sosana rosszallóan nézett, de szótlanul vizet és bort tett elém. Megvárta, amíg felfrissülök kissé, és csak aztán kérdezte meg, hogy ennék-e valamit. Bólintottam. Kenyeret és zöldsalátát hozott, tálkában nagy, fekete és zöld olívabogyót, sajtot, vékonyra szelt sonkát. Úgy láttam, alaposan bevásárolt előző nap Bucerussal. Miközben ettem, várakozóan állt mellettem. – Nos, Sosana, látom, mondani akarsz valamit. – Egy fiú járt itt, piszkos és pimasz. Üzenetet hozott egy barátodtól. A barátod azt üzeni, hogy a katona végig a barátjával volt. – Rendben. A könnyű estebéd után hátradőltem a heverőn, és elgondolkodtam. Volt valami, ami zavart, valami, amit láttam vagy hallottam a nap folyamán, és nem hagyott nyugodni. Timagenészre gondoltam, az emlékezet palotájára, és hagytam, hogy a gondolataim újra bejárjanak minden helyet, ahol aznap megfordultam.

Láttam magam előtt Manliust a platánfa alatt, amint kissé sértődötten és hitetlenkedve hallgatja, hogy apám esetleg cselvetés áldozata lett. Láttam a termetes Agatopust a taverna félhomályában, ahogy azt bizonygatja, hogy Lucius járt apám háza közelében. Láttam a nagynénémet, Arundát a tablinumban, szemében pánik, és sürget, hogy hozzak neki bort. Aztán elnyomott az álom. Amikor felébredtem, az árnyékok már megnőttek a kertben. A hőség alábbhagyott. Még mindig fáradt voltam, átballagtam hát a kertből a hálókamrámba, és ott folytattam az alvást, ahol abbahagytam. Úgy gondoltam, bölcsebb lesz a következő rokoni látogatást másnapra halasztani. fotó: Shawn Clover; flickr.com; CC BY-NC 2.0 “GiordanoBrunomnemonic”; Wikimedia Commons