Az Argiletumon
Manlius háza is az Esquilinuson állt, a forgalmas Argiletumon, alig egy kőhajításnyira a mi házunktól. Ezen a környéken kisebbek voltak a házak, keskenyebbek a kapubejáratok. A kocsik kerekei mély nyomokat vágtak az agyagos földbe. Mire a házhoz értem, a szandálom fehér volt a rárakódott portól.
Kopogtatásomra Manlius felesége nyitott ajtót. Összeráncolt homlokkal méregetett, láthatóan nem ismert meg. De mire kinyithattam volna a számat, a vestibulum sötétjéből felcsendült Manlius hangja:
– Calculus!
– Manlius! Hogyhogy ti azonnal megismertek? Azt mondják, sokat változtam, és alig lehet rám ismerni.
– Ugyan már! Szakasztott olyan vagy, mint az apád volt ennyi idős korában. Igazán nagyszerű katona válhatott volna belőled, micsoda pazarlás!
– De hát tudod, milyen anyámasszony katonája voltam mindig. Biztosan az első ütközetben megfutamodtam volna az ellenség elől.
– Bátorság, erő! Mindenki azt hiszi, ezek a katona a legfontosabb tulajdonságai. De te agyafúrt vagy, kitartó, és megállod a helyed a nehéz pillanatokban is.
– Hát a fegyelem?
Elnevette magát.
– Igazad van, kicsi Calculus! A fegyelem bizony soha nem tartozott az erősségeid közé. De most már mindegy, ne foglalkozzunk azzal, ami elmúlt. Gyere!
Követtem az aprócska belső kertbe, amelyre egyetlen hatalmas platán borított árnyékot. A kert fala mellett takaros kis ültetvény húzódott, a fűszerek illata betöltötte a levegőt: kakukkfű, menta, csombor, bazsalikom. El is felejtettem, milyen illatos lehet egy római kert. A platán alatt ott volt a kerek asztal és a félkörívű kőpad, ahogy emlékeimben élt. Gyerekkoromban egyszer felmásztam erre a fára, hogy kihallgassam a férfiak beszélgetését; csak nagy sokára vettem észre, hogy tudnak a jelenlétemről, és szándékosan lódítanak egyre nagyobbakat.
Platán
Még mindig megvolt az a vastag ág, amelyen akkor hasaltam; vastagabb lett, talán most is elbírna. Manlius elkapta a tekintetemet, és megint nevetett. Leültünk az árnyékba boruló padra, és Manlius felesége bort és vizet hozott, meg egy tál szőlőt. Lecsippentettem egy szemet, megvártam, míg az asszony bemegy a házba, aztán az elkomoruló Manliusra néztem.
– Pedig éppen azért jöttem, hogy foglalkozzunk azzal, ami elmúlt. Tudni szeretném, miért halt meg az apám.
– Rájöttél, ugye? Gondoltam, hogy így lesz. Miattam halt meg.
fotó: Carol; flickr.com, CC BY-NC-SA 2.0