Agatopus tétovázott, de aztán elhatározta magát, és így szólt:

– Egy pillanatra úgy rémlett, mintha unokafivéredet, Gaiust láttam volna a közelben, de aztán rájöttem, hogy nem ő volt.

– Valóban nem; senki sem említette, hogy azon a délelőttön a házban járt volna.

– Nem is a házban láttam. Tudod, Calculus, egy katona megérzi, ha figyelik, vagy ha valaki ugyanazt a helyet vagy személyt figyeli, amit ő is. Aki nem képes erre, az nem él elég sokáig ahhoz, hogy veteránként szereljen le. És amikor ott toporogtam a Via Murán, az volt az érzésem, hogy valaki más is ott van, és figyel. Nem nagyon törődtem vele, végtére is nem a háborúban voltunk. De amikor később visszamentem, mintha egy ismerős hátat láttam volna távolodni az emberek között, és Gaius jutott róla az eszembe. Most már tudom, hogy nem Gaius volt az, hanem a bátyja, Lucius. Tovább

Erre nem volt mit mondanom. Nem is kellett, mert egy rabszolga egy kancsó bort hozott, és Agatopus töltött nekem egy jókora kupába. Óvatosan kóstoltam meg, de egészen iható volt. Egy darabig csendben iszogattunk, és apámra gondoltunk, aztán megkérdeztem Agatopust, hogyan emlékszik arra a napra, amikor apámat megölték.

– Azt hiszem, jobban berúgtam azon a napon, mint amikor megjöttem a háborúból, és kiderült, hogy hűséges mennyasszonyomnak időközben három gyereke született.  – Nevetett, és én vele nevettem, jól emlékeztem még erre a történetre. – Amikor apád hírt kapott felőled, Manliushoz ment, hogy megossza vele az örömét. Éppen ott voltam én is, és együtt örvendeztünk. Persze iszogattunk is, és apád tervezgetni kezdte, hogyan is lesz, amikor hazajössz. Tovább

A Suburában

Agatopus a Suburában lakott. Agapión azt tanácsolta, hogy ne a lakásában keressem, hanem a Taberna Seburában, egy kocsmában a Porta Esquilina közelében; bizonyára ott találom, vagy ha nem, akkor elszalajthatok érte egy rabszolgát.

Ókori római taverna

Csakugyan ott volt, egy hátsó asztalnál ült, és alighogy beléptem, már hallottam is öblös hangját:

– Jól látok? Az ott a kis Calculus? Tovább

– Sok látogató volt?

– Meglepően sok. Persze eljött Aburius, ahogy várható volt. Meg Varus praetor és vele a többi lictor, ezt az illendőség is megkívánta. Aztán természetesen Manlius és Agatopus. De rajtuk kívül számtalan tiszt, sőt közkatona is, akikkel együtt harcolt. Veteránok, nem is csak innen Rómából.

Lictor

Tovább

– Természetesen én sem láttam a levelet, Calculus, hogyan is láthattam volna? De feltételezem, hogy az volt benne, hogy térj haza, ha el akarod nyerni a bocsánatát. Végtére is ő volt a pater familias, akinek csorbát ejtettél a tekintélyén, amikor ellenszegültél neki. Úgy tudtam, hogy még a végrendeletéből is kitörölt, amikor rájött, hogy megszöktél. Meg is lepődtem, amikor a quaestor felolvasta a végrendeletet, és kiderült, hogy apádnak vénségére meglágyult a szíve, és csaknem mindenét rád hagyta. Tovább

Nagynéném belekortyolt a borba, aztán intett a szolgálónak, hogy nekem is töltsön. Sőt, megkért, hogy üljek le a mellette lévő x-lábú, bársonypárnás székre. Innen kiláttam az átriumba, amelyet aranyszínbe borított a mennyezetén beömlő napfény.

Oldalt fordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem Arundát. Közelebbről nézve láttam, hogy az elmúlt évek, meg a férje halála, otthagyták a nyomukat az arcán. A szája körül húzódó keserű ráncokra emlékeztem, ettől volt mindig olyan sértődött az arckifejezése; de most finom ráncok voltak a szeme sarkában is, a haja őszült, a bőre megfakult. Tovább

A Vicus Oppianuson

Másnap délelőtt – épp véget ért a hora sexta, a hatodik óra – meglátogattam anyai nagynénémet, Arunda Spuriát, aki az Esquilinus déli lejtőjének lábánál lakott, a Vicus Oppianuson. A kapus rabszolga egyenesen a tablinumba vezetett, mivel, mint mondta, úrnője ilyenkor ott szokott időzni.

– Hát előkerült a nagy világutazó Calculus – mondta nagynéném gúnyosan, amint meglátott. – Amíg apád élt, nem mertél a szeme elé kerülni, és nem szerezted meg neki azt az örömet, hogy megbüntessen, aztán megbocsásson. De most, hogy meghalt, bezzeg hazatértél. Tovább

– Történt valami közben? Aztán, hogy apám elment Aburiushoz, de még az előtt, hogy a testét hazahozták?

Agapión ismét a gondolataiba merült, aztán vállat vont.

– Semmi érdekes. Manlius járt itt, apáddal akart beszélni. Mondtam neki, hogy Aburius quaestor hivatta, és nemrég ment el. Manlius előbb azt gondolta, hogy megvárja, és leült az atriumban; de amikor bort vittem be neki, azt mondta, mégsem marad tovább, inkább visszajön este, és elment. Tovább

– Apád dohogva visszavonult a szobájába egy pint massina borral, és nyugovóra is tért. Másnap, tudod, azon a szörnyű napon, elég későn ébredt; a nap hatodik órája is elkezdődött, amikor a reggelijét kérte.

– Jócskán a fejébe szállhatott a bor.

– Kétlem – mosolyodott el Agapión – tudod, milyen jól bírta az ivást. Ennyi szerintem meg sem kottyanhatott neki, legfeljebb csak jól aludt tőle. Inkább ébredés után ábrándozott még az ágyban fekve, hogy milyen lesz, ha hazatérsz. Nagyon is jó kedve volt, amikor szólított. Tovább

– De nyilván csak annyi történt közöttük, hogy apám odaadta a levelet, Gaius pedig megígérte, hogy amint tudja, átadja nekem.

– Ennél talán több is történt. Kis idő múlva apád kiabálását hallottam a tablinum felől. Olyasmiket hallottam, hogy „hálátlan”, meg „soha, amíg élek”, meg azt is, hogy „silphium, még mit nem?”

– Látom, ugyancsak hegyezted a füled, Agapión. Biztos, hogy silphiumot mondott?

– Biztos. Emlékszel még, hogy mit tanítottam neked a silphiumról?

– Jól emlékszem. Azt mondtad, hogy van egy csodálatos növény, amely a világon egyedül csak Cyreneben terem, Africában. Tovább