A Vicus Oppianuson

Másnap délelőtt – épp véget ért a hora sexta, a hatodik óra – meglátogattam anyai nagynénémet, Arunda Spuriát, aki az Esquilinus déli lejtőjének lábánál lakott, a Vicus Oppianuson. A kapus rabszolga egyenesen a tablinumba vezetett, mivel, mint mondta, úrnője ilyenkor ott szokott időzni.

– Hát előkerült a nagy világutazó Calculus – mondta nagynéném gúnyosan, amint meglátott. – Amíg apád élt, nem mertél a szeme elé kerülni, és nem szerezted meg neki azt az örömet, hogy megbüntessen, aztán megbocsásson. De most, hogy meghalt, bezzeg hazatértél.

Nem lepődtem meg az ellenséges hangtól. Arunda sohasem volt kedves hozzám, ellenben szívesen korholt és büntetett, ha csak tehette. Saját fiaival korántsem volt olyan szigorú, mint velem. Szerencsére csak ritkán esett meg, hogy a gondjaira bíztak, mivel apám éppoly kevéssé kedvelte, mint én.

Most azonban már felnőtt férfi voltam, nagykorú polgár, és mégis úgy szólt hozzám, mintha engdetlen kisfiúként állnék előtte. Hirtelenjében nem is tudtam, hogyan válaszoljak erre a hangra, csak álltam és bámultam rá; ő is rádöbbenhetett a dolog fonákságára, mert hirtelen elsápadt, és kezét a szája elé kapta. Közelebb léptem hozzá, hogy felfogjam, ha megszédülne. Mereven a szemembe nézett, és a fejét rázta, kinyújtott karjával az ajtó felé tolt, és közben elhaló hangon azt mondta:

– Menj, Calculus, hozzál a konyhából gyorsan bort és vizet!

– Ne szólítsak inkább egy szolgát? Nem szívesen hagynálak magadra ilyen állapotban!

– Nem, nem, te magad menj, siess! – mondta sürgető suttogással.

Elindultam a konyha felé, és utasítottam egy rabszolganőt, hogy vigyen bort és vizet úrnőjének, meg mindent, amire az ilyen rosszulléteknél szüksége van.

 

 

– Milyen rosszullétek? – dohogott a rabszolganő, de csak félhangon, hogy letagadhassa, ha megjegyzést teszek a tiszteletlenségre. – Nincs annak semmi baja, csak szereti ugráltatni az embert.

Csakugyan, mire visszaértünk, Arunda már sokkal nyugodtabban ült egy magas támlájú karosszékben, könyöke egy szögletes, gyöngyház berakásos asztalon nyugodott. Tartása még mindig merev volt, és a sápadtsága sem múlt el teljesen, ezért rosszallóan rászóltam a szolgálóra:

– Siess már, úrnőd valóban rosszul van, adj neki bort szaporán!

fotó: Léderer Anita