– Sok látogató volt?
– Meglepően sok. Persze eljött Aburius, ahogy várható volt. Meg Varus praetor és vele a többi lictor, ezt az illendőség is megkívánta. Aztán természetesen Manlius és Agatopus. De rajtuk kívül számtalan tiszt, sőt közkatona is, akikkel együtt harcolt. Veteránok, nem is csak innen Rómából.
Lictor
Honnan tudták meg, hogy meghalt? Őszintén szólva mindig azt gondoltam, hogy durva, kegyetlen katona volt, és a légionáriusok mind rettegtek tőle. Soha nem értettem, hogy mit szerethetett benne az én szelíd húgom, Candria. De ezek a katonák meggyászolták. Persze faragatlanok voltak, vaskos történeteket meséltek egymásnak apádról, és illetlenül röhögtek a ravatalnál; de érezni lehetett, hogy kedvelték. – Arunda értetlenül csóválta a fejét. – Egyre csak jöttek, nem volt pihenésünk. Mire a temetés eljött, alig álltunk a lábunkon, Gaius és én.
– És mi történt a temetés után?
– Kilenc napig semmi sem történt. A házat bezártuk, csak a rabszolgáitok maradtak benne. A kilencedik nap estéjén összegyűltünk, hogy megemlékezzünk róla, ahogy illik. Még Lucius is ott volt, épp aznap ért Rómába a parancsnoka üzenetével. Egyenesen a Curiába ment, ahogy a parancsa szólt, és ott hallotta, hogy mi történt, ezért nyomban odajött, hogy lerója kegyeletét. A lakoma végén derült ki, hogy a rabszolgáid kiraboltak. Gaius mondta is nekem, hogy nem kellene őrizetlenül hagyni a házadat, de mit tehettem én?
Egy darabig nem szóltam egy szót sem. Elképzeltem, ahogy a marcona katonák apám tetteit idézgetik a ravatalánál. Ahogy Arunda, én is azt feltételeztem, hogy apám kegyetlenül bánt a katonáival, mert mindennél többre tartotta a fegyelmet. De hát egyikünk sem volt katona, nem érthettük meg a legionáriusok lelkét. Talán Lucius érti. Mindenesetre furcsa elégtételt jelentett nekem, hogy annyian meggyászolták.
Arunda továbbra is feszült volt, aggodalmas arccal tekintgetett körbe, bizonyára még mindig nem érzete jól magát. Más valami is zavart, valami nem volt rendben ebben a szobában, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Éreztem, hogy nagynéném nem fog többet mondani, és hogy minden porcikájával azt kívánja, bárcsak elmennék már. Elköszöntem tőle, és azt gondoltam, soha többé nem is kívánom átlépni a háza küszöbét. Egy barátra vágytam, valakire, aki közel állt apámhoz.
illusztráció: Cesare Vecellio; Wikimedia Commons