A Vakság a Katonában
A Nézőművészeti Kft. előadása
A Scherer Péter rendezte monodrámában Sárosdi Lilla egymaga üldögél napszemüvegben, fehér bottal, és tehetsége úgy húz be minket a nemlátók világába, hogy egy pillanatra sem kell becsuknunk a szemünket.
A Vakság nem egyetlen nő története. Az alkotók sokféle tapasztalatot gereblyéztek halomba, melyek hitelességét aztán Sárosdi Lilla személye teremtette meg, tartotta össze. Az előadásba emelt történetek vak emberek hétköznapi poklai, de a szövegekben gyakran megcsillanó sötét bohózatiság, valamint Sárosdi elementáris humora és személye minden súlyosság ellenére is szórakoztató előadássá teszi a Vakságot.
Az interaktív módon induló előadás elején a színész beszélgetésbe elegyedik a nézőtérrel, mintha az utcán volnánk. Az egyik nézőtől segítséget kér, kihívja a színpadhoz, kávét rendel magának, s ezzel megalapozza azt az oldott, mégis szomorkás, sokszor tragikus hangulatot, ami a – díszlet nélküli, egy szál emberre építő – előadást mindvégig kiegyensúlyozottan jellemzi.
A Sárosdi által előadott történetfüzérekben szerepel vak nő, akit kis híján megerőszakolnak, mégis ő szégyelli magát a történtek miatt. Más percekig görnyed természetellenesen nyitott szemmel, pislogás nélkül egy szemvizsgálat során, mert a feldúlt nővérek sehol sem találják a professzor urat, aki aztán teljesen ledöbben a páciens betegségének ritka mivoltán. Van rácsodálkozás rákkal diagnosztizált és a közelgő vaksággal szembenéző asszony részéről: Rákospalota, Rákosrendező – ezer éve itt élek, és eddig fel se tűntek ezek az elnevezések? Akad, aki születése óta nem lát, mást betegségek vakítanak meg. A történetek súlyát gyakran szóviccek oldják (anyám szemtelennek hívott gyerekkoromban), a nyelvezet hangsúlyosan mindennapi, gyakran vulgáris, árad belőle a harag, a fájdalom, a miért pont én értetlensége, de a kiáradó érzelmeket sokszor végül kvázi-békesség, belenyugvás ellenpontozza.
Mert bármilyen borzalom is történik az emberrel, meglepően kevesen lesznek öngyilkosok, s a folytatás – orbitális közhely – csak humorral viselhető el. Sárosdi – és a vakok – keserű humora végigvonul az egész előadáson, amit persze időnként – mert muszáj – fájdalmas monológtöredékek, sírások, gyógyíthatatlan kétségbeesések váltanak fel. A vakság nem olyan állapot, amibe csak úgy belenyugszik az ember, mert úgysincs más választása: rettenetes harc, amíg feldolgozzuk és elfogadjuk életünk új fejezetét, s ennek a küzdelemnek briliáns színpadi megfogalmazásmódját láthatjuk az előadás zárlatában. A vak nő nem akarja elfogadni a helyzetet, elutasítja a Braille-írást, huzakodik, durcás, mint egy megbántott kisgyerek: egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az olvasás mikéntje teljesen lényegtelen. Sárosdi átszellemült arcával búcsúzni pedig egészen olyan, mintha elfogadnánk: az élet így is úgy is szar, de talán könnyebb lesz, ha élünk azzal, amit nyújtani tud.