A Végállomás a Thália Mikroszínpadán

2015-ben Tolsztoj-művel színpadon előrukkolni kicsit kockázatos. De csak első hallásra. Agatha Christie mindmáig a legnépszerűbb szerzők között pózol, hiába játszódik minden regénye egy rég letűnt, ódon világban. A Végállomás az ő szellemiségére hagyatkozik, hasonló babérokra tör, s amit vállal, azt becsülettel meg is teszi.

Tolsztoj magasra tette a mércét a világirodalomban, de krimiben csak az avatatlanok számára tudós. Kreutzer szonáta című elbeszélése ugyanis sokkal inkább könnyes melodráma Beethoven művére komponálva, mely egy tragikusan végződött házasságra pillant vissza harminc év távlatából. A Kreutzer szonáta az utókort is alaposan megosztja: van, aki az író jobb novellái közé sorolja, mások viszolyogtatóan szájbarágósnak tartják.

Székely B. Fruzsina dramaturg éles szeme kellett hozzá, hogy a textúrában felfedezze a feszültségkeltés lehetőségeit, és a művet színpadképes krimivé formálja. A Végállomás címet kapott átirat kissé vontatottan indul, ám lépésről lépésre nagyobb feszültséget generál, a két színész, Koltai Róbert és Gubás Gabi vállára pedig hiába nehezedik mindvégig komoly súly, tisztességgel és méltósággal képesek elcipelik azt a tapsrendig.

A Mikroszínpad zsebkendőnyi területe régimódi, tizenkilencedik század végi vonatfülkére átalakított: tulajdonképpen akár ma is játszódhatna a történet, az alkotók azonban úgy dönthettek, a 21. század vasútja nem elég sejtelmes és romantikus egy ilyen baljós eseménysorozathoz. Így maradt az Agatha Christie-univerzumot idéző díszlet (pedig érdekes kísérlet lenne mindezt egy lepukkant, szocreál időkből visszamaradt MÁV-kocsival megvalósítani).

Tehát: régi vonat belseje, időnként a zakatolást, füttyöt, fékezést is hallani. Négy utas kuporog a fülkében, két úr nevetgélve trécsel a házasságról, az asszonyok alsórendűségéről: a jelenlévő hölgy ezt pirulva kéri ki magának: a harmadik férfi a sarokban terpeszkedik, hallgatag, arcán meggyötört kifejezés. Egy ponton mégsem bírja tovább, és beleszól a beszélgetésbe.

Pozdnisevről (Koltai Róbert) kiderül: feleséggyilkos, jól megérdemelt börtönévei után utazik haza megöregedve, összetörten. Az utasok zavarba jönnek, különböző ürügyekkel otthagyják – ki szeretné egy gyilkos társaságában tölteni az idejét egy zárt vonaton? A 35-40 körüli hölgy (Gubás Gabi) azonban a helyén marad. Szemlátomást felcsigázza a szenvedő öregúr története, közelebb ül, helyezkedik, puhatolózik: ugyan mesélje már el neki a férfi, mi történt, hogyan történt, mi vitte rá, hogy tőrt szúrjon a saját felesége mellkasába. A férfi pedig a kezdeti tiltakozás után megadja magát, és mesélni kezd a titokzatos asszonynak.

Koltai Róbert, az előadás rendezője nem véletlenül osztotta önmagára Pozdnisev figuráját: nagyon jó szerep, sokszínű alakításra ad lehetőséget. Az eleinte végtelenül zárkózott, üres tekintetű gyilkos szemébe fokozatosan élet költözik, ahogy visszaidézi az éveket, amikor igazán élt: a szenvedélyt, amiért gyilkolt: és az is szép és megindító, ahogy a végén az élet ismét kialszik a sokat látott szemekben. Gubás Gabi alakítása szintén széles skálán mozog: sokáig közönyös, hideg, a vastag páncél mögül néha-néha előtör valami sebzettség, valami mély fájdalom, a végig rejtegetett, elnyomott feszültség végső kirobbanása pedig szinte felgyújtja a pici színpadot. A Végállomás több nagyon szomorú történetet mesél el két színész jól működő elhitető erejére alapozva, s bár nem biztos, hogy a csavaros dramaturgiával minden nézőt megtéveszt (sokan minimum a felétől sejtik, mi lesz a plot twist), olyan sikeresen ötvözi a krimi műfaját a melodrámával, hogy egy ideig még biztosan emlékezni fogunk rá.

Fotók: Thália Színház / Csatáry-Nagy Krisztina