A mentális betegségekről szóló regények népszerűsége elsősorban különös témájukban és az ember voyeur hajlamában keresendők: sokan szeretnek bepillantani egy őrült(nek bélyegzett) ember elméjébe.

Listánk tökéletesen szubjektív: kihagytuk például a klasszikus detektívregények őrültjeit, mivel róluk már volt szó (Agatha Christie-s posztunkban, itt és itt), de minden példa valamilyen módon rokonságot ápol a krimi hagyományaival, ha esetenként távolit is. Íme a lista első öt helyezettje. Spoilerveszély!

10. Mary Shelley: Frankenstein – a teremtmény

Szögezzük le mindjárt az elején: a Frankenstein nevet nem a szörnyeteg – ahogy sokan hiszik -, hanem az őt létrehozó tudós viseli. A megszállott orvos az istenekhez hasonlóan nagyot akar alkotni, ezért emberi lényt teremt a saját képmására.

A nagy mű hamar kész van, ám az alkotó nem pihenhet: hamarosan ráébred, hogy valami iszonytatót hozott létre. Az idő kerekét azonban már nem forgathatja vissza. Mary Shelley regényében a teremtő és a torz monstrum valójában jót akar, mégis rettenetes dolgokat követ el. A mitikus történet örök érvényű kérdéseket vet fel, ami a technika, a klónozási lehetőségek fejlődésével újra és újra  terítékre kerül: szabad-e, lehet-e az emberiségnek istent játszania, élhetünk-e a gőgös hittel, hogy a bolygó a miénk, és azzal kísérletezünk rajta, amire csak lehetőséget tudunk teremteni?

9. Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret – Albert Schrott

Az Egerek és emberek című John Steinbeck-regény félkegyelmű hőse, Lenny véletlenül öl, nincs tisztában azzal, hogy lapátkezei összemorzsolnak akár kiskutyát, akár egy felelőtlen háziasszony hattyúfehér nyakát. Dürrenmatt gyilkosa, a hasonló termetű és szellemi képességű Albert Schrott más tészta. Folyamatosan az ölés mámorában lebeg, szenvedélyét azonban nem sokáig űzhetné, ha a családi titkok kiteregetésétől mániákusan rettegő feleség nem falazna neki minden egyes alkalommal. Így Matthäi felügyelő hiába keresi a csalinak Trüffel-csokit használó kislánygyilkost, a látszatra kényesen vigyázó matróna csak a felügyelő elméjének megbomlása és Albertke halála után teregeti ki a szennyest. Ezzel pedig már egyik szereplő sem ér semmit.

8. Peter Shaffer: Equus – Alan Strang

Alan Strang kicsit kilóg a lista őrültjei közül, az Equus ugyanis – leegyszerűsítve – arról szól, hogy valójában az úgynevezett normalitás és a szófogadó, beletörődő konformitás az igazi pokol. Miután a tizenéves fiú megmagyarázhatatlannak tűnő okból megvakítja a gondjára bízott lovakat, annak rendje s módja szerint elmegyógyintézetbe kerül, Dysart doktor kezei alá. A találkozás alaposan felkavarja a sikeres pszichiáter lapos életét, aki kénytelen szembenézni azzal, hogy mestersége csupán annyit tud, hogy páciense lobogó szenvedélyét a társadalom Egészség-Istene nevében gyökerestől kigyomlálja. Az Equus-ban az egészségesek világa hazug és látszólagos, az “őrület” pedig tökéletesen megfelelő, sőt szinte az egyetlen létező válasz erre az értékvesztett káoszra. A színdarab jól tükrözi a pszichiátria hatvanas években végbement fordulatát, mely az “agybeteg” páciensszemlélet helyett inkább a szociális szempontokat vette figyelembe, a társadalom – és a család – felelősségét hangsúlyozva.

7. Robert Bloch: Pszicho – Norman Bates

A Psychót, minden thrillerek ősatyját Alfred Hitchcock egy bestsellerből plántálta át a filmvászonra. P. J. Lovecraft jóbarátja, Robert Bloch ötlötte ki Norman Bates figuráját, akit állítólag Ed Geinről, a hírhedt sorozatgyilkosról mintázott. Az anyjával súlyosan torz kapcsolatot ápoló, disszociatív személyiségzavarban szenvedő Norman a regényben egyébként dagadt, szemüveges negyvenes, teljesen máshogy néz ki, mint a Hitchcock-moziban tobzódó sovány, vonzó Anthony Perkins. A könyvbéli zuhanyzójelenetben pedig Mary (és nem Marion) Crane fejét Bates egy csapással nyisszantja el a testétől, tehát a rengeteg snittből álló, méltán világhíres filmszekvencia egy az egyben a rendező leleménye. Köszönjük neki.

6. Dennis Lehane: Viharsziget – Teddy Daniels

A regény az Equushoz hasonlóan szintén a pszichiátria paradigmaváltásáról szól, csak egy még korábbi állomást rögzít. Az elmebetegeket vasláncokkal megbéklyózó, hidegvizes zuhannyal és fizikai terrorral gyötrő bánásmód helyett a huszadik század elején megjelenik a pácienseket embernek tekintő, a gyógyítás folyamatát az empátiára, a beszélgetésekre és a meggyőzésre alapozó, humanistább szemlélet. A Viharszigetben egy paranoid skizofrén beteg koponyájából tekintünk ki, az általa látott világot sokáig tényként fogadva el, mely csak a film végére szálazódik szét objektív és szubjektív valósággá. A traumatikus múltjával birkózó főszereplő – egyébként segítő szándékkal, az orvosok által mesterségesen létrehozott – pokoljárása katartikus élmény: a világot egy őrült perspektívájából nézni, az egyes szám első személyű élményt átélni – nekünk, “normálisoknak” – mindig megrázó.

A lista hamarosan folytatódik.