A párnaember a Radnóti Színházban
A párnaember díszlete, története, szereplői és tanulsága is több mint dermesztő – kíváncsiak vagyunk, számíthat-e a Radnóti Színházban közönségsikerre egy ilyen szokatlanul nyomasztó előadás. A cím ugyan pihepuha képzeteket kelt, erre a párnára szívesen azonban senki nem hajtaná a fejét.
Stephen King, Bret Easton Ellis, vagy Mikkel Birkegaard dán krimiíró is eljátszott már a gondolattal, mi lenne, ha egy horrorszerző a valóságban is valóra váltaná azokat a rémületes fantazmagóriákat, amiket – egyelőre csak – papírra vet. Meg hogy valóban ő a tettes, vagy valaki más veszi kölcsön és hasznosítja az életben is a szabadjára eresztett fantázia és traumatikus gyerekkor szülte, hajmeresztő bűnöket. Martin McDonagh – A kripli szerzője, és az In Bruges című moziremekmű író-rendezője – a legvégére ad valamiféle választ súlyosan sokkolódott lelkünknek, ám hogy valóban az történt-e, amit a szereplők állítanak, és hogy egyáltalán igaz-e egy szó is a sok színpadra pakolt rémségből – pontosan nem tudjuk meg.
A párnaemberben gyerekeket gyilkolnak iszonyatosnál iszonyatosabb módon. A szörnyű bűnesetek egy horrorszerző, Katurian (Pál András) agyából pattannak ki, akit egy (elképzelt) rendőrállam perzekútorai (Tupolsky – Köles Ferenc, Ariel – Schneider András) azért idéznek be az örsre és kínoznak könyörtelenül, mert ideális gyanúsítottnak tartják egy valódi gyerekgyilkosság-sorozatban. Katurian kétségbeesetten tagad – aztán kiderül, miféle gyerekkorban volt része fogyatékos öccsével, Michallal (Rusznák András) együtt, de kihallgatóinak is akad épp elég traumatikus takargatnivalója. Vajon egy ártatlan polgár ellen indult kínzásokban gazdag offenzíva, akinek csak annyi a bűne, hogy szereti vérfagyasztó történetek írásával feldolgozni a múltat? Mi rejlik a macska-egér játszma mélyén? A néző csak kapkodja a fejét, és próbálja megfejteni – már amikor épp nem a kibírhatatlanságig fokozódó kegyetlenség-sorozat miatt nyugtatja háborgó lelkét -, hogy mi zajlik a színpadon. Vajon egy szimpla, gyomorforgató pszichothrillert látunk, vagy amiről A párnaember szól, az inkább a művészet, az alkotás nehézsége és válsága, illetve a művek értéke és a művész egója? Azaz csupa olyasmi, amivel a fent említett horrorszerzők is sokat küszködtek hasonló témájú könyveikben.
Szikszai Rémusz előadása egy rendőrségi szobában és egy sorozatgyilkos-agyra emlékeztető börtöncellában játszódik. Az első felvonás kicsit komótosabb és helyenként öncélúnak tűnő tempóját a rendezés egyre feljebb és feljebb srófolja, a második felvonás pedig a kétkedőket is meggyőzi arról: ugyan A párnaember alaposan kihasználja az ártatlan gyerek-motívumban rejlő borzalom-potenciált, ugyanakkor fontos és mély létkérdésekbe szánt, nem az értelmetlen sokkolás a célja. Amikor megelevenednek Katurian rémlátomásai, a szín sötétbe borul, megjelennek a gyilkosságok bizarr kellékei – a legnyomasztóbb talán a kereszt-jelenet! -, a néző pedig mérlegelheti, mennyit bír ki az egészből fülbefogás vagy a nézőtérről való nyíltszíni távozás nélkül. A párnaember fortyogó borzalmainak mélyén mégis ott rejtezik valami szép és felemelő, akár a Trónok harca véres erőszak-szekvenciái között: az előadás végére teljesen meghatódunk, pedig McDonagh nem sok engedményt tesz az enyhülés irányába.
A színészek szuggesztív játékstílusa még jobban behúzza az embert ebbe a különös világba. Pál András vívódó érzékenységgel jeleníti meg a szeretet és rettegés, a lélekgyilkos traumák és a szerzői büszkeség közt hányódó Katuriant: Rusznák András egyszerre szánnivaló és hátborzongató a gyerekkorában agyongyötört Michal szerepében. Schneider András visszataszító ösztönlény-végrehajtógépe is emberi vonásokat kap a zárlatig, ám mégis az ő rendőrpárja, Köles Ferenc a legjobb az egészben. A pécsi színművész már tavaly nyáron lenyűgözött a Bányvakság főszerepével az Ördögkatlan Fesztiválon, s most ismét bizonyítja: ha fenn áll a színpadon, a körülötte álló mégoly tehetséges színészek is homályba vesznek.
Nem győzzük hangsúlyozni: csak az üljön be a Radnóti széksoraiba, aki jól viseli a láncfűrészt és fúrót, akkor is, ha azok egy gyerektestnek szegeződnek. Aki bírja a strapát, az azonban az elszenvedett szörnyűségekért maradandó élményt kap cserébe.
Fotók: Dömölky Dániel