Magyar filmek tavalyról

A Filmszemle örökébe lépő Magyar Filmhét lényegében megőrizte az egyszerű koncepciót: öt napon keresztül vetítjük sorozatban a tavalyi magyar nagy-, kis-, animációs és dokumentumfilm-termést, versenyeztetjük őket egymással, és várjuk a közönséget. Jöttek is sokan, szerencsére.

Mit látott a Detectivity?

Például a Brazilokat, ami igazi hiánypótló alkotás a magyar mozipiacon. A film nem fél szólni az isten háta mögött élő cigány és magyar közösségek kapcsolatáról és konfliktusairól, mindezt ráadásul vígjátékként tálalva. Kockázatos húzás, de sikerül neki. A Brazilok bájos-mesés komédia, mely egyrészt érzékeny a periférián élő emberek történeteire, másrészt komédiaként is megáll a lábán: jól sikerültek a dialógusok (pedig ez a legveszélyesebb zóna – emlékezzünk a Csak a szél borzalmas párbeszédeire), tehetségesek a színészek, ügyesen kifundáltak a karakterek – még a botlásait és sablonos megoldásait is elnézzük, annyira szívhez szól. A narrátor kisfiú (Lakatos Erik) méltó örököse az Indul a bakterház Bendegúzának: esetlen, természetes és hiteles, sokáig fogunk rá emlékezni.

Pénteken A szerelem gasztronómiája című tévéfilmre ültem be, de ezúttal sajnos csalódtam. Pedig jól indult a dolog, szétvert éttermi konyhában pásztáz a kamera, mintha tornádó pusztított volna, fény-árnyék hatás, képiség rendben. Aztán valahogy mégis félrecsúszik a dolog, és lesz belőle egy eredetieskedő musical és egy kimódolt love story, persze továbbra is magas színvonalú képi világba csomagolva. De a színészek legalább emlékezetesek, különösen a főszereplő Bereczki Zoltánt jó nézni, akit én sokáig üresfejű bájgúnárnak tartottam, de kiderült róla, hogy tehetséges, filmen meg kivált jól mutat.

Kisfilmes blokk követte a szakács és a bankár szerelmi históriáját, melyből engem leginkább a Van egy határ és A kockaember fogott meg. Előbbi arról szólt, hogyan szívatták a gyanútlan disszidenseket a kommunisták a fiktív határállomásokon: Hajdu Szabolcs volt a főszereplő, akit színészként legalább annyira bírok, mint rendezőként. A második, Dombrovszky Linda filmje pedig számtalan díjat besöpört már külföldön: egy friss nyugdíjas özvegyember meséje, aki nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadsággal, ráadásul a hirtelen nyugdíjazással életfeladatától is megfosztja a szívtelen gépezet.

Vasárnap a Lengemesék egyik epizódja fogadott az animációs blokkban, de nyugtáznom kellett: sajnos ehhez a világhoz én már túl öreg és kérgesszívű vagyok. A dokumentumfilmek közül a Kettészakadt Magyarország  ígérkezett érdekesnek, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy leplezetlenül a kormánypárthoz húz a szíve, és ezt még csak nem is titkolja. Dobray György kisfilmje (Próbajáték) pedig az Eindhovenbe látogató roma focitehetségről, bár kedves és jó szándékú, de kicsit felszínes alkotás volt.

Ez viszont tényleg remek, nézzétek meg: