Kicsit elnyújtott, de unalomba azért nem fulladó előadással, egyszerűen, de leleményesen megtervezett színpadképpel és egy vaskos Hernádi-alakítással jutalmaz Pelsőczy Réka a Belvárosi Színházban.

A Mindent Éváról a Világot Jelentő Deszkák kívülről nézve csilivili, belülről élve rothadó világáról szóló, krimi- és thrillerelemekkel dúsított vitriolos szatíra, s mint ilyen, színházi bemutatása nem veszélytelen. Hisz önmagát fordítja ki, mint egy lyukas zsebet, gyomorforgatóan őszintétlen kulisszatitkokat tárva a néző felé: ha kihunynak a fények, ha összezárul a függöny, ilyenek volnánk mi, csepűrágók. Körberajongott félistenek helyett kiégett, szorongó és bizonytalan lények, egoisták, hipokriták, hisztérikák, gonoszak és törtetők, akik a szórakoztatóipar gyilkos törvényei szerint élik az életüket.

A darab tehát a színi világ csúfondáros, ugyanakkor könnyed önanalízise, és a sztárkultusz deheroizálása: története a klasszikussá avanzsált Bette Davis-film okán sokaknak ismerős lehet. A két (színész)nő egyenlőtlen certamen-históriája szerint Eva Harrington (Kovács Patrícia) furorral bámulja és árnyékként követi bálványának, a Broadway-sztár Margónak (Hernádi Judit) minden lépését. Margo ugyan túljutott már karrierje zenitjén, csábereje azért továbbra is bevonzza a nézőket a színházba, és képes meggyőzni állandó darabszerzőjét (Márton András), hogy nálánál húsz évvel fiatalabb karakterek bőrébe bújhasson. Pelsőczy rendezése egyébként – kissé rejtelmesen – a főbb karakterek korát egy évtizeddel eltolja: Margo negyvenes helyett ötvenes éveit tapossa, Eva sem hamvas-bájos ifjú lány, hisz túl van a harmincon. Az is nagy kérdés, hiteles-e még manapság színházi színészeket celebként tálalni, amikor a közönség jószerével csak azt ismeri, aki celluloidra, vagy még inkább a televízióba költözött.

De folytatva a történetet: Margo barátnője, a színdarabíró-feleség Karen (Egri Márta) megszánja a szerény, de kitartó, törékeny Evát, és bejuttatja az egyelőre húzódozó Margo öltözőjébe. Ezután már csak Eván múlik, hogy képes-e biztos kézzel forgatni a szerencséjét, ki tudja-e merni a maga részét a show-business húsosfazekából. Megindul a versengés, a becsvágy egyre mértéktelenebb, s a krimifordulatokban is bővelkedő színdarab során valaki aláhull a trónról, mégis a látszólagos győztes kénytelen mindezért súlyos árat fizetni.

A narrátor egy színikritikus (Mészáros Máté), tőle tudjuk meg a piszkos história összes részletét, nem hallgatva el önnön szerepét sem. A Mindent Éváról nem bánik kesztyűs kézzel minden színházak legambivalensebb útitársával: kártékony féregnek ábrázolja, aki csak érdekből gazsulál, értő támogatás helyett saját céljaira használja, szipolyozza a tehetségeket. A darab egyetlen helyszíne a színházi öltöző: itt dőlnek el a nagy dolgok, itt zajlik az igazi élet, itt szeretnek, gyűlölnek, képmutatnak és marakodnak színészek, öltöztetők, asszisztensek, kritikusok. Otthonos rendetlenség uralkodik benne, mindenütt szétdobált ruhák, pezsgőspoharak. Az öltöző falán tükrök lógnak: egyszerre a színészek nárcizmusának bizonyítékai, ugyanakkor az alakok megkettőzésével mintha azok valóságos, hús-vér létében bizonytalanítana el minket. A tükrök ugyanakkor ablakok a külvilágra: az öltöző mindenhatóságához képest az élet csak a háttérben zsonghat, vagy még az öltözőbeli ügyeknél is titkosabb, annál is hamisabb történéseket fed fel. Eva az ablakok mögött kuncog a féltékenységtől gyötört Margo szerelmével (Szikszai Rémusz), itt tartja légyottját – természetesen szigorúan érdekből – a nős színdarabíróval, és Karen is az ablakok mögött árulja el barátnőjét – persze Eva intrikáinak köszönhetően. Az önreflexív megközelítés, az ironikus alapállás így azt eredményezi, hogy a közönség a meleg mosolyokkal és kézszorításokkal átitatott tapsrend alatt azon gondolkozik, a meghajlók közül ki melyik kollégáját kívánja a poklok legmélyebb bugyrába.

Mary Orr művének egyik vitatható kompromisszuma, hogy bár a szatirikus hangvételt nem cseréli le, kvázi-hepienddel zár: az idős díva sorsát derűsebbre festi, mint ildomos lenne (fiatalabb szerelme kitart mellette, Margo ezért megbékélt szívvel adja át a stafétabotot), Eva pedig kíméletlen zsarolás áldozataként nyeri el büntetését, ráadásul a sarkon ott leselkedik rá az új, a még hamvasabb ragadozó. Pelsőczy Réka egyébként a filmhez képest erősebbre hegyezte a Hernádi által tökéletesen időzített szellemes riposztokat, ironikus tréfákat: Hernádi humorát valóban érdemes kimaxolni, az időnként leülő ritmust az ő egy-egy jól sikerült intonációval előadott tréfája lendíti tovább. Az előadás ugyanis nem mindig jó tempójú, lehetett volna feszesebb: a játékidő kicsit hosszú, főleg a második felvonás nem jön mindig lendületbe. A színészekre igazán nem lehet panasz, a gárda Hernádin kívül is korrekten áll helyt, kiemelendő a transzvesztita öltöztetőt alakító Bercsényi Péter, akinek nyitó és záró dala mindkét alkalommal nyíltszíni tapsot érdemelt.

Pelsőczy Réka természetesen kiaknázott egy nagy lehetőséget, olyat, amiről az 1950-es film készítői még nem tudhattak. A mozidarabban néhány beállítás erejéig ugyanis feltűnik egy akkor tökéletesen ismeretlen szőke szépség, akit Marilyn Monroe-nak hívtak – ráadásul épp cseppnyi szerepért kuncsorgó kezdő színésznőcske alakjában. A Belvárosi Színház előadása az ő (Rujder Vivien) belépőjével zárul: miután Marilyn az Eva Harringtontól tanult, alázatosságnak álcázott agresszióval az újdonsült sztár asszisztensévé lép elő, egyedül maradván előkotorja és magasra emeli munkaadója frissen elnyert díját diadalittas arckifejezéssel. A záróakkord előrevetíti az időt, amikor a szőke bombázó tökéletesen felforgatja majd Hollywoodot: s ez, a reakciókból úgy tűnt, a fiatal nézők számára is gond nélkül dekódolható poén.

Fotók: Takács Attila