Kati Hiekkapelto: Kolibri

Fordította: Bába Laura

Mit tegyek, buzog minden csepp honfivér, ha meghallom, hogy egy finn szerző magyar szereplőt választott regénye főhőséül. A Kolibri persze nem nemzetkarakterológiai apoteózis, hanem vérbeli skandináv krimi, mely zsánerben származásra, hovatartozásra patetikusan büszkének lenni nem igazán szokványos.

Fekete Anna nyomozó például halmozott hendikeppel birkózik. Először is nő, ami önmagában problémás, különösen egy olyan macsó területen, mint a rendőrség. Másodszor magyar bevándorló, aki még csak nem is Budapestről, hanem az egykor háború dúlta délszláv térségből származik: a vértől iszamos Balkánnál és a hűvösen nett, rendezett Finnországnál nehéz ellentétesebb helyszíneket elképzelni. Anna zavaros múltját zavaros jelenbéli szokásokkal kompenzálja: kötődésképtelen, ezért leginkább vadidegen pasikat szed fel az éjszakában, akiket egyetlen hancúrozás után leráz, és Harry Holé-t megszégyenítő mennyiségben képes inni, bár az is igaz, Ákos bátyjához képest csak partialkoholistának számít. Önpusztító hajlamait vad futásokkal, megszállott sportolással tartja kordában, de ha különösen nehéz üggyel találja szemben magát, a tizenöt kilométert inkább láncdohányzásra cseréli.

A Kolibri pedig meglehetősen nehéz ügyet rejt, sőt, több is akad egyszerre. Egy Koivuharjuban élő kurd bevándorló család tinédzser lánya telefonon könyörög a rendőrségnek, hogy mentsék meg hozzátartozói agressziójától, a személyes beszélgetésen azonban mindent letagad. A futóösvényen fejbe lőtt holttestet találnak, majd nemsokára még egyet, mindennek a tetejébe valaki az állomány hölgy tagjainak fenyegető sms-eket küldözget. Anna izgalommal fogadja a gyilkossági ügyet, új társával, Eskóval azonban hamar meggyűlik a baja. A zöld nyákot köpködő, alkoholista férfi ugyanis meggyőződéses xenofób és rasszista, aki mindent elkövet, hogy a betolakodót kibillentse új álláshelyéről. Kérdés, a furcsa zsarupár hogyan vergődik zöldágra a bűntényekkel, ha egymást sem képesek elfogadni.

Hangulatos, kellően nyomasztó krimi a Kolibri. Szeptember eleje van, a közelítő ősz megsuhintja a tájat, az időjárás – mely, tudjuk, a lelki hullámzások tükre – többnyire zord, esővel és fellegekkel borított, melyek alól néha kivillan egy-egy napsugár. Ebben az álomszerű, köztes állapotban közlekedünk ide-oda hőseinkkel a regény lapjain, ahol a bűntények – túlzással, persze – szinte búvópatakként csordogálnak a szereplők beilleszkedési, magánéleti gondjai mellett. Fekete Anna igazi neurotikus, terhelt karakter, így remekül beleillik a skandináv krimik zilált lelkű hőseinek sormintájába. A tőrőlmetszett finnek szinte unalmasan hatnak mellette, egyiktől elhidegült a felesége, a másik túl sokat dolgozik és keveset van a gyerekeivel – banális, életszagú életcserepek. Egyedül Esko alakja válik hiteltelenné (vigyázat, kisebb spoiler a továbbiakban!): a regény első felében ostoba, visszataszító és részvéttelen tapló, aki a legszívesebben kötelet hurkolna minden bevándorló nyaka köré, jellemfejlődése a regény végére mégis olyan merész erkölcsi magasságokba emeli, amit igazán semmilyen előzmény nem indokol.

A Kolibriben nem jó nőnek lenni: a szerző nem hallgatja el, hogy erős, szívós és bátor egyéniségként tudsz csak talpon maradni a férfivilág farkastörvényei között, a “hormonvezérelt bikák”, barbár macsófantáziák kereszttüzében. Ennél mostohább sors csak a női bevándorlóknak juthat. Kati Hiekkapelto korábban menekültek oktatásával foglalkozott, a társadalom margójára taszítottakkal szemben érzett empátiája szinte süt a regényből, ahogy az erőszaktól, a szélsőségektől való viszolygása is, akár a többségi társadalom felől, akár a bevándorló muzulmánok hitéből ered. Valószínűleg ennek a jó szándéknak köszönhető, hogy (ismét kisebb spoiler!) a regény két fő csapásirányából az egyik tulajdonképpen elhagyható lenne. A cselekményhez, az izgalmakhoz sokat nem tesz hozzá, annál inkább tapintható a népnevelő szándék, igyekezet az olvasó együttérzésének felkeltésére. A bevándorlókkal kapcsolatos összes sztereotípiát előszeretettel szajkózó Esko jellemcsiszolódásában pedig a szerző azon szókratészi reményét érhetjük tetten, hogy ha a bizalmatlan átlagember átérzi, megérti, mi történik ezekkel az emberekkel, megszabadulhat az előítéletektől.