A Love, love, love a Belvárosi Színházban
Ilyen szeretetre biztosan nem volt szüksége a hetvenes évek Angliájában született generációnak. A Love, love, love a flower-power mozgalom utóéletének nyomasztó látleletét adja, s olyan totális csődként mutatja be a Nagy Generációt, hogy Bródy Jánosék kínosan feszengnének, ha végig kéne nézniük az előadást. Kár, hogy elég felszínesre és szájbarágósra sikerült ez a kórkép az örökeső hazájáról: annyit állít mindössze, hogy az egykor világváltoztató szerepben tetszelgő fiatalok önző szemétládák voltak és lesznek, akik nemcsak gyerekeik pszichéjét zúzták szét, de még egy Brexitet (?) is képesek voltak összehozni. Ez utóbbit a szerző ráadásul teljesen kifejtetlenül felejti.
Kevin és Sandra (Péter Kata és Schruff Milán) 1967-ben találkoznak. A gátlástalan, tetőtől talpig virágba öltözött hölgyemény azonnal kiszemeltje karjába veti magát, s még az sem zavarja, hogy mindeközben a lakásban tartózkodik jelenlegi vőlegénye, Henry (Nagy Dániel Viktor), aki történetesen Kevin bátyja. Ugrunk a hetvenes évekbe: a házasság kifáradt, a kamasz gyerekek neurotikusak, a hiperönző Sandra pedig az egész család előtt bejelenti: szeretője van, elválik a férjétől. A harmadik szcénában a gyerekek is felnőttek, a fiú, Jamie szuicid és majdnem-gyengeelméjű, Rose, a lány boldogtalan és magányos. Furcsa, de még mindig megértést várnak szüleiktől, akik régesrég bebizonyították, hogy a szeretet szikrája sincsen meg bennük, s a gonosz hepiendben Beatles-slágerre forrnak össze forró csókban, miközben lányuk reménytelenül könyörög nekik egy pillantásért, amit esélye sincs megkapni.
A Réthly Attila rendezte Love, love, love egy szeretet nélküli világot épít fel, amiben minden érték, amit a hatvanas évek képviselt, vagy úgy tett, mintha képviselne, atomjaira hullott szét. A szülők, akik a pillanat és a szenvedély igéjét hirdették, ma gigantikus palotákban laknak, gyerekeik pedig garzonokban húzzák össze magukat: üres szavakkal bíztatnak, miközben épp az ellenkezőjét gondolják: keverik az őszinteséget a kegyetlenséggel: és soha nem tanulnak semmiből. A darabban minden szálat Sandra mozgat, ő a középpont, a méhkirálynő, a szörnyanya. Sem a férjének, sem a gyerekeinek nem lehet beleszólása abba, amit eltervez és kigondol. Alakja statikus, nem mozdul el sehonnan sehová, épp olyan egoista tizenkilenc évesen, mint a hetvenhez közel. Oly egysíkúan gonosz és felületes, hogy az ember kénytelen elgondolkodni: hogyan lehetséges, hogy ebbe az ördögi nőszemélybe ennyi férfi beleszeretett?
Péter Kata karikaturisztikus játékstílusa tulajdonképpen jól alájátszik a darabbéli koncepciónak. A férj, Kevin érdektelenebb karakter, pipogya alaknak, Sandra játékszerének tűnik egészen a zárlatig, amikor bebizonyítja, hogy még exnejénél is nagyobb rohadék. Schruff Milán kihozza a szerepből, amit lehet, bár az nem túl gazdag. A gyerekek akarattalan áldozatok, sodródnak az árral, és mindketten a halállal kacérkodnak inkább, mintsem birkóznának az élettel, vagy lázadoznának szörnyszüleik világa ellen. Szabó Irén tetszett a legkevésbé, mintha egyelőre nem tudna mit kezdeni a szereppel: vagy bánatos kutyaszemekkel mered maga elé, vagy kellemetlen hangon perlekedik. Dékány Barnabás egész meggyőző a tizennégy éves kölyök szerepében, aki már Nirvánát hallgat, szülői bíztatásra cigizik és bort vedel: ártatlan tekintetében már ott komorlik a gyászos jövő, a harmadik jelenet papahoteles végállomása.
A Love, love, love elgondolkodtató kérdéseket vet fel korunk kommunikációs csődjének okairól, a darab felszínessége és az előadás esetlenségei mégsem érnek fel (le?) a problémafelvetés mélységeihez. A jeleneteket átkötő filmes betétek (pergő képsorokat látunk a legfontosabb politikai és társadalmi történésekről) látványosak, de öncélúak, az egyetlen megafonos politikai protestet leszámítva (irónia lenne?) nem igazán kapcsolódnak a darab belső világához. A zene amúgy jó, a címadó dalt talán kicsit túltolták, különösen a tényleg hátborzongató, de hosszúra nyúlt zárójelenetben. A feszültségkeltés is hullámzóan működik, valós szörnyülködést kiváltó pillanatok váltakoznak érdektelen és sulykolós párbeszédekkel. A legnagyobb probléma mégis a darab felületessége, és a sok megpendített, de kifejtetlenül hagyott kérdés: oké, hogy rákenjük Európa összes problémáját a ma hetveneseire, de azon túl, hogy szorongósra és önállótlanra nevelték a gyerekeiket, mit is tettek pontosan?