A Parkoló című filmet mától nézhetitek meg a mozikban. A Detectivity napokkal ezelőtt látta a sajtóvetítést, és mindenkinek ajánlja.
Erőltetett és könnyű belecsúszni filmek összehasonlítgatásába, ami lehet igaz ugyan, mégsem ír körül megfelelően egy művet. Ám legyen. A Parkoló bizonyos értelemben a Kontroll nyomvonalán halad, és nemcsak amiatt, hogy mindkét darab a szerzői és a közönségfilm kényes határán egyensúlyoz. Antal Nimród sikermozijában a cselekmény színhelyéül szolgáló szimbolikus tér föld alatt tátongó, titokzatos metrólabirintus volt. Miklauzic Bence új filmjében szintet emelkedünk, és egy lepukkant parkoló válik stilizált miliővé, melyben kozmikus létharcok játszódnak.
A felvevőgép repedezett, ólomszürke és égettsárga falak között elterülő térben kocsizik. Az eget eltakarják a grund köré magasodó épületek, csak néha csillan meg az egyik ablakon a kelő nap fénye a hajnali órákban – mindennap pontosan három percre. Légiós, a parkolóőr (sejthető, honnan nyerte nevét) kávéját kortyolgatva bámulja a gyorsan tovatűnő csodát, ebből gyűjt erőt a vigasztalan, kopár környezetben zajló mindennapokhoz. Kialakította a maga kis oázisát: lakókocsiban él, különös élettársulásban egy hózentrógeres, idős segítőtárssal, Edgárral (Somody Kálmán), akinek minden vágya, hogy egzotikus utazásokra indulhasson. Kettejüknek kemény ágy, szabálytalanul kotyogó kávéfőző, madzaggal falhoz rögzített kiskanál jelenti az otthont. A Légiós gitározik, gondozza a közelben fészkelő galambpárt, rituális módon üldözi el a macskát, aki naponta száját nyalogatva közelít a madarakhoz, a halott állatoknak saját temetőt állít. Menekülők és elvágyók találnak menedéket ezen a semleges területen, fogadják az érkező, búcsúztatják a továbbvándorló kocsikat, sorsuk valamiért a betonrengetegbe zárta őket.
Ebbe a mesterségesen kialakított élettérbe tör be az otromba külvilág, hogy a hős orrára koppintson és figyelmeztesse: elbújni lehetetlen. Egy nap Ford Mustang fordul a parkolóba, volánja mögött drága öltönyös üzletember (Szervét Tibor) ül, a világ ura, neki mindent szabad, képzeli, de hát persze nem. Egy, csak egy hely van a parkolóban, ahova nem állhatna be, juszt is azt szeretné féltett kocsijának. A Légiós megakadályozza a barbár tettet, a Mustang tulajdonosa azonban saját szavaival szólván nem az a fajta, aki szereti megúszni a dolgokat. A másik ember megtörésére irányuló kísérletezés – ahogy lenni szokott – apró bosszantásokkal kezdődik, hogy aztán a fogyasztóvédelmi ellenőrzéstől a bizarr születésnapi ebédig minden megtörténhessen.
A Parkoló stábja alaposan kihasználja a szűk játéktér adta lehetőségeket, melynek határát a szereplők a film legnagyobb részében nem lépik át (amikor mégis, annak jelentősége lesz). Így áll össze egymással szemben álló elemekből a Parkoló lehangoló helyzetképe. A párbaj hangsúlyosan rajzolja ki a szegény-gazdag szembenállást, egyszerű, világos módon, mégis elkerülve a didaktikus moralizálást. A társadalom veszteseinek világa a lepukkant foghíjtelken, a koszlott bérházak között, a török vendéglőben, az olcsó lakások repedezett ablakai mögött lélegzik. Ezzel szemben a Mustangos üzletember, jól öltözött alkalmazottai, sunyi képű ügyvédje (Rába Roland) mindettől elválasztva, hatalmas, tükörfényes ablakok mögött, steril, minimalista, fekete-fehér enteriőrök között feszítenek. A férfi látcsövön át figyeli a lenti mozgást, akár egy rosszindulatú isten, aki irigyen bámulja az emberhangyák nyüzsgését, az életet, amiből neki morzsányi sem jutott. Győzelme és hatalma látszólagos, mindenhol járt a világban, de nincs otthon az égben: ő sem birtokolhat mindent, ő is fél a haláltól, áldozata a sorsnak, a véletlennek, s leginkább saját magának.
A Parkoló sokszor látott filmes toposzokból építkezik, de a mintákat sikeresen hasznosítja újra. Csodás pillanatok vannak a filmben. Ahogy Szervét Tibor ízlelgeti a frissen főzött kávét, a hideg vizet, öblögeti vele a száját, majd hirtelen kiköp – érdeklődést csigázó, bravúros ötlet. Szervét újra bebizonyítja, hogy remek színész, Pokorny Lia (a hajnali csillanást felfogó ablak tulajdonosa, a Légiós vágyainak tárgya) ráncosodó homloka és az arcán legördülő árva könnycsepp többet elmond a bezártság reménytelenségéről, mint ezer állatszimbólum. A Légióst alakító Lengyel Ferenccel már több a probléma: az izzó szenvedély, a felcsapó düh, a fájdalmas emlékezés pókerarc mögé dugott, finom érzékeltetésére tehetségéből nem mindig futja: az azonban kétségtelen, hogy igazi jó filmes arca van.
A film szinte családi vállalkozásban készült: az operatőr, a kisfiút alakító gyerekszínész (Simon), a forgatókönyvíró, és a stáb több más tagja (emlékeim szerint) mind a Miklauzic vezetéknevet viselik. Miklauzic Márton kamerája gyakran vándorol a szegényes környezetben házról házra, tűzfalról kopott plakátkeretre, minden apró részletet, sarkot, repedést gondosan megmutat. A lassú, majd a fináléban hirtelen felpörgetett westernes ritmus, a Sergio Leonét idéző farkasszem-párbajok és a szereplők alaposan megkomponált “beállásai” általában jól működnek. A Légióst gyötrő trauma azonban, mely magyarázatul szolgál menekülő életformájára, elég sablonos és elkoptatott, a lezárás talán lehetett volna feszesebb, nyersebb (én percekkel korábban elindítottam volna a stáblistát), de a rendező által választott lírai hangulatú végkifejletnek is megvan a létjogosultsága.
Természetesen a Parkoló stilizál, általános mechanizmusokról beszél, és nem a jelenkori Magyarország tűpontos szociológiai látleletét kívánja felmutatni. A miliő, az atmoszféra, vagy a Rajkai Zoltán alakította idegbeteg, korrupt rendőrfigura mégis maivá és ittenivé teszik az univerzális történetet, mely ennek ellenére talán a világ más pontjain is élvezhető, és amelyből hibái mellett is izgalmas, sőt emlékezetes mozi született.