A sok skandináv nyomasztás után most a napfényes Spanyolországba látogatunk. A forróságban is terjed a bűn, mint a pestis, bár a hangvétel igencsak különbözik Jo Nesbo depresszív univerzumától. Jó példa erre az uruguayi-spanyol írónő Magyarországon tavaly megjelent regénye.

Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra

Fordította: Dobos Éva

Olivia Uriarte szép és vagyonos asszony. Előbbi erényt a kegyes természetnek, utóbbit – előbbivel összefüggésben – dúsgazdag férjének köszönheti. A szépség azonban, úgy tűnik, nem belülről fakad: a fonnyadásnak indult negyvenes „matrónát” épp lapátra készülnek tenni. Holnaptól se pénz, se férj, se közmegbecsülés.

Olivia természetesen nem az a fajta nő, aki sorsával megbékélve tisztes, dolgos munkáséletet tervez a deklasszálódás után. A tiszta lappal történő újrakezdés helyett inkább visszalapozgat a múltba. Embereket lajstromoz, akiket valamilyen titkos tudással a markában tart, és nagy, közös, boldog találkozót javasol mindannyiójuknak.

Férje luxusjachtja, a Gyöngyöző Cián lesz a bizarr, Tíz kicsi négert eszünkbe juttató enumeráció színhelye: a vendégek között felvonul pedofil filmcsillag és érte epedő felesége, lelkileg kizsigerelt orvos, elhagyott, naiv-butuska modell és annak bosszúszomjas édesanyja. Isten és a klasszikus krimi szigorú szabályai szerint itt bizony gyilkosságnak kell történnie.

Meg is történik, szépen, szabályosan, meglepetések nélkül. A rendőrség a vállát vonogatja, így Olivia húga, Ágata lesz Carmen Posadas felkent Miss Marple-ja, akire a szövevények kibogozása vár. Vénkisasszony ő is, azaz szingli, hogy korszerűen fejezzük ki magunkat, besavanyodott irodalomtanár és negyvenéves szűz, titokban szerelmi tanácsokat osztogató blogot vezet Madame Poubelle néven. Olivia halála után naplót kezd írni, melyben pontosan rögzíti nyomozása fejleményeit, valamint addig sivár, lassan erőre kapó privát életének izgalmas kacskaringóit.

Carmen Posadas nemcsak leemelt kalappal tiszteleg Agatha Christie előtt (a regény hemzseg a Christie-idézetektől, áthallásoktól, nem beszélve a yacht és a főhős keresztnevéről), de alaposan ki is forgatja az angol írónő toposzait. Miss Marple például sosem használta volna fel szabadidős kopótevékenységét pasizásra: a kedvesen ügyefogyott Ágata Uriarte története és a könyv humora inkább a Bridget Jones-féle férjfogó regények sablonját követi, megspékelve Judd Apatow filmjeire jellemző szituációs altesti poénokkal. A jó néhány pluszkilóval hadakozó, örökösen fogyókúrás csodarecepteket cserélgető hősnő gond nélkül beszámol heveny hasmenéseiről, idegesítően hebrencs, állandóan szerencsétlenkedik, ráadásul csapnivaló nyomozóként olyan elemi hibákat ejt, aminek láttán egy Christie-típusú karót nyelt detektívzseni méltóságteljesen hagyná faképnél („Patvarba!”).

A Meghívás gyilkosságra szórakoztató, nyelvöltögető krimikomédia és szingliregény egyben. Ha valaki afféle habkönnyű kérdésekre keresi a választ, hogy miként pasizzon be, ha történetesen meggyilkolják a nővérét, már indulhat is a könyvért. Az igazi, fajsúlyos bűnregényeket kedvelők azonban csalódni fognak.