A Turandot a Radnóti Színházban

Amit eddig csak Puccini operájából ismertünk, ezúttal prózában is láthatjuk. Carlo Gozzi 1762-ben írta Turandot című művét az Ezeregyéjszaka meséi egyik elbeszélése alapján, 2016-ban pedig valaki kiszúrta: a kétszázötven éve született történet – Térey János fordításában – egész aktuális dolgokat mond a hatalomról ma is.

Turandot alakja szinte kiált az aktualizálásért. It’s a man’s world, énekelte James Brown is, asszonynak lenni sohasem lehet garancia széleskörű sikerre. A pénz, a paripa és a fegyver férfikézben van, a nő legfeljebb csinos dekortárgy lehet az oldalán, s ha ennél több akar lenni, a társadalom gyanakodó tekintetével találja szemben magát. A politikai hatalom végképp nem illeti meg (kivétel erősíti a szabályt), persze hozhatjuk ellenpéldának a színházból Shakespeare Lady Macbeth-jét, mint a hatalom és nagyravágyás megszállottját, de a főhős ott is Férfi – csak figyeljük a címadást -, a nő maximum hátulról piszkálgathatja a hiúságát fel és egyre feljebb.

Turandot (Petrik Andrea) sem birtokol igazi hatalmat, a császár leánya ő, nagy mozgástere nincs. Viselkedését a férfivilág etikettje írja elő, apja, a kínai diktátor (Bálint András) – minő aktualitás megint! – annak rendje s módja szerint férjhez adná végre, a kérők pedig, beleértve a szerelmes Kalafot (Szatory Dávid) fényképébe szeretnek bele, tehát személyiség helyett szoborszerű szépsége, ikonja, lenyomata előtt hódolnak. A hercegnő azonban virtigli férfigyűlölő, s az összes pasast, aki a kezére pályázik, megoldhatatlan feladványokkal zavarja össze és küldi a halálba. Valahol érthető ez a vér- és bosszúszomjas viselkedés: a férfivilág farkastörvényei között rekedt nő élvezettel bünteti azokat, akik kalodába zárják.

S úgy tűnik, ezen a szigorú hozzáálláson lényegileg az sem változtat, hogy szerelmes lesz. Kalafnak ugyanolyan gyötrő próbákat kell kiállnia, mint elődeinek, Turandot a kínzástól, sőt alattvalói legyilkolásától sem riad vissza, hogy mélyen őrzött titkát kifürkéssze és mindenki – a nép – előtt tegye nevetségessé. A zárlatban végül mégis megvallja szerelmét és kezét nyújtja a győztesnek: persze ne várjunk nyálas hepiendet, csak egy könyörtelenül kivitelezett, gyors hatalomátvételt. Jó néhány fegyver eldördül, és az ominózus napszemüveg is gazdát cserél, hogy ne feledjük: a hatalom mindig áldozatokra épül, és bűnben és vérben fogan.

A Turandot furcsa-szomorú bohózat. Juronics Tamás rendezése őrzi a commedia dell’arte elemeit, ami a függöny felgördülésekor rögtön megmutatkozik a zavarba ejtő színpadképpel (fellógatott fejek, folyamatosan idétlenkedő, álarcot viselő miniszterek, bizarr párbeszédek) formájában. A hatalom birtokosai és kiszolgálói, beleértve a habfehér egyenruhát, fekete kesztyűt és napszemüveget viselő kínai császárt a groteszk, bohózatba hajló szerepjátéknak hódolnak, a többnyire jégcsapként viselkedő Turandot is csatlakozik közéjük néhány őrült kacaj és különös gesztus erejéig. A hatalmon kívül rekedtek – Kalaf, Barak, a szolgálólányok és a többiek – inkább realista módon vannak instruálva, így a kétféle szerepjátszás ügyes vegyítése meghökkentő hatást kelt a színpadon.

A rendezés igazi ereje egyébként az első felvonásban érezhető, a második során az iram érezhetően lelassul, több az üresjárat, különösen az első felében. A hatalmi játszmák visszatérésével azonban a darab ismét felpörög, az utolsó harmad remek ütemben száguld, a végkifejlet pedig kellemesen morbid. Az eredeti operalibretto ismerete intellektuális képességeinket is próbára teszi, de ha nem ismerjük Puccinit, semmi vész: a Turandot Radnótis előadása anélkül is gyilkosan szórakoztató.

Fotók: Dömölky Dániel