A Hullaégető a Belvárosi Színházban

Gálvölgyi János nemcsak paródiákat és show-kat akar csinálni. Régi álmát valósította meg Pelsőczy Réka rendezővel: az egykor általa szinkronizált cseh film színpadi verzióját közösen állították pódiumra a Belvárosi Színházban.

Hírhedten hátborzongató történetről van szó: egy cseh átlagembert kísérhetünk el útján, aki joviális, családszerető emberből vérengző szörnyeteggé válik. Ámokfutását egy szimpla thrillerhez képest az a tény ruházza fel többletjelentéssel, hogy a helyszín a fasizálódó Európa, melyben a decens kisember történelmi díszletek között, azokkal szimbiózisban válhat nácibbá a nácinál is.

A nyolcvan perces előadás a furcsa nevű főhős, Karel Kopfrkingl immanens narrációjára épül. A férfi (Gálvölgyi János alakításában) önelégültségtől csepegő hangon mutatja be kellemes kis életét,  benne helyre feleség, két tizenéves gyerek, és egy biztos nyugdíjas állás a helyi krematóriumban. Kopfrkingl transzcendens ünnepélyességgel végzi munkáját, élet és halál avatott ismerőjeként tartva önmagát számon: a halottak kéményen át távozó maradványait áhítattal kommentálja, imádja a magasművészetet és a zenét, példaképe a dalai láma, mániája a tibeti buddhizmus. És persze családja mellett szívesen megbámulja a fiatal lányok fenekét, vagy még többet, de ebben semmi kivetnivalót nem talál. Önimádatában és kispolgári magabízásában lubickolva lesz könnyű prédája a náci szólamoknak, mely volt osztálytársa, Willi (Schruff Milán) képében jön el érte s ragadja lelkét az őrület poklába. Karel félzsidó családjának saját kezű gyilkosa lesz, vérfagyasztó tetteit pedig önnön nagyságát ünneplő ujjongás kíséri, melynek megvan a torz logikája: mivel úgyis szörnyűséges halál válna rájuk, könnyű távozásukkal tulajdonképpen csak megmentette őket a gyötrelmektől. A történet zárlatában a férfi nagyszabású megbízást kap egy hatalmas krematórium igazgatására, így az egész halálraítélt emberiség mentőangyalaként, a szenvedések megkönnyítőjének szerepében tetszeleghet, aki nagyobb szent a dalai lámánál is, talán az új Megváltó egyenesen. Az agymosott Karel gondolataiban szétszálazhatatlanul vegyül össze a kétféle “vallás”: a tibeti miszticizmus és a náci ideológia, s így lesz a huszadik század szörnyállamának legkészségesebb kiszolgálója.

Jelzem: még nem láttam a filmet Rudolf Hrusinsky főszereplésével, és Ladislav Fuks könyvét sem olvastam, így az előadás megmenekedett az összehasonlítás ördögétől, melyben minden bizonnyal alulmaradt volna. Pelsőczy Réka rendezése ugyanis – feltehetőleg szándékosan – erősen stilizált, szinte minden realista elemet kiöltek belőle, ami színpadi alkotás lévén nem volt elvetélt ötlet. Mintha egy bábelőadást néznénk (nem véletlen, hisz a győri Vaskakas Bábszínház az alkotó másik fél), nehéz vele azonosulni, minden kiszámított, érchideg és távolságtartó, a színpadkép és a színészi játék nem azonosulásra késztet, inkább távolít. Nehéz eldönteni erről,  hogy megfér-e az eredeti anyaggal, nem pont az tűnik el belőle, amit a történet ismerete alapján elvárunk.

Például: Karel és Willi lépnek csak színpadra saját arccal, a többiek – Kopfrkingl családja – hatalmas, szomorú bábfejeket hordanak a nyakukon, melytől létezésük groteszk lesz és idegen. Mintha a Halál ülne rajtuk tort, alakjuk hajlott, keveset beszélnek – talán meg se kellett volna szólalniuk, úgy még feszesebb lett volna a koncepció. De Gálvölgyi alakítása is darabos, távol áll minden realista fogástól: szövegmondása eltartott, mozgása kevés egyéni kifejezésre törekszik. Több kritika leírta, hogy hangja az igazi főszereplő, s ez igaz: az önelégült orgánum (ami végig ki van hangosítva) úgy lesz egyre eszelősebb, hogy közben megtartja kispolgári mellékzöngéjét, negédes, nyálas kellemét, s ettől talán még hátborzongatóbbá válik. Ugyan a legtávolabbi sorok egyikében ültem, így esélyem se volt Gálvölgyi arcjátékának megfigyelésére, számomra dróton rángatott bábuhoz hasonlított leginkább, akit visz, sodor előre a baljós eseménysorozat, és nem egy hús-vér, felfuvalkodottságába és az őrült századba beleháborodott emberre.

A szcenika kevés díszletet tett a kicsiny színpadra, és leginkább noiros fény-árnyék játékkal törekedett a thrilleres hatáselemek megteremtésére: gomolygott a füst, a köd, az erkölcsi és valódi sötétség, és még a macskabábu is fenemód baljóslatúra sikeredett – mint egy macskadémon a tibeti mitológiából. A Hullaégető alkotói nem vádolhatók trehánysággal, kidolgozott, pontos előadásról van szó, a zárlatban Gálvölgyi eszelős vijjogása és a hirtelen kialvó fény hatásosan hagyott bennünket magunkra döbbent gondolataink között. Az igazi katarzishoz valami mégis hiányzott. Ha a filmet megnézem az évtizedekkel fiatalabb Gálvölgyi szinkronjával, talán arra is rájövök, hogy mi volt az.

Játsszák még: Szúkenyik Tamás, Ujvári Janka, Ragán Edit, Gergely Rozália, Bora Levente