Folytatjuk a skandináv krimikről szóló sorozatot, ezúttal az egyik legnépszerűbb svéd szerző Magyarországon tavaly megjelent könyvével.
Camilla Läckberg: Vészmadár
Fordította: Torma Péter
Fjällbackában, az álmos kisvárosban ki tudja, hányadszor, de újra gyilkosságot követnek el. A helyi rendőrök ismét versenyt futnak az idővel, Patrik Hedström, Camilla Läckberg férfi főhőse izgatottan nézi az óráját. Az elvetemült tettes bizarr módját választja az emberölésnek: tonnányi szeszt erőltet le áldozatai torkán, és szépen kivárja, amíg az alkohol elvégzi a piszkos munkát.
Mindeközben egy igazi valóságshow-stáb csöppen a városkába legújabb műsora felvételére, s velük együtt érkezik a regény lapjaira a sok használattól kissé megkopott médiakritika: a tévéműsor-szereplők vagy ritka szerencsétlen sorsúak, vagy ostobák, vagy mentális betegek, de az már biztos, hogy ilyen műsorba viszonylag ép lélekkel sem jelentkezhet senki. Az egyik áldozat természetesen valamelyik VV Anikó-szerű tünemény lesz, aminek a sátáni lelkű producerek – hurrá, nézettség! – módfelett örülnek.
Läckbergnek sorrendben ez a negyedik Fjällbacka-regénye a Jéghercegnő, A prédikátor és A kőfejtő után. Az események középpontjában továbbra is a nyomozó Patrik Hedström, és felesége, a közös kisgyereküket nevelő, nyomorult sorsú (bár javuló tendenciát mutató) húggal megvert Erica Falck írónő áll. Ez a negyedik mű, és sajnos eddig a leggyengébb is. Tagadhatatlan, hogy továbbra is izgalmas és feszült a történet, de egyrészt erősen önismétlő – már megint flashbackek, dőlt betűvel szedett gyilkos gondolatok, sokkoló, de abszolút kiszámítható végkifejlet -, másrészt Hedström ebben a részben válik végképp idegesítővé az állandó morális papolásával és patyolattiszta erkölcseivel. Talán túlzottan hozzászoktam, hogy egy skandináv krimiben a nyomozó is sáros, mint a Szent István park novemberben, de tényleg nehéz feldolgozni, hogy Läckberg kedvenc rendőr hőse a szopós malacnál is ártatlanabb, és még az erkölcseire szintén kényes Hercule Poirot is pipacspirosra gyúlva bújhat el mellette.
A Vészmadár egyébként nemcsak a negyedik részre szinte már személyes ismerősként üdvözölt karaktereket (a házaspáron kívül Mellberget, a nagyképű rendőrfőnököt, Annikát, a recepcióst, Göstát, a fiatal rendőrt, és másokat), hanem a lassan sztereotipiává szilárduló skandináv krimis fordulatokat is megbízhatóan szállítja. A Läckbergtől megszokott, igen szerteágazó kötet a detektívregény hagyományait a realista regénnyel és a családregénnyel kombinálja, azoknak is a nyomasztóbb fajtájából. Fjällbackában továbbra is több őrült lakik, mint Twin Peaksben, és több koromfekete titok lappang, mint a Született feleségek összes epizódjában. A takaros északi házacskák, a tisztes jómód, a gondosan rövidre nyírt gyep vagy a habtiszta fehér hótakaró mögött-alatt félig megbomlott elmék lapulnak, az elhallgatott titkok és hazugságok behálózzák az idillinek látszó kisvárosi életet. Kísért a múlt, és mindenkinek van valami titkolnivalója – igen, megtanultuk már.
Nemrég mutatták be a hazai mozik az Eltitkolt életek című filmet, ami Läckberg-regényből készült, de magyar fordítása még nincsen (az írónő eddig nyolc Fjällbacka-regényt írt, úgyhogy négy művével egyelőre adós a magyar könyvszakma). A mozi annyira nem is kapott jó kritikákat, legalábbis a könyvhöz képest, de a történet olyan erős volt, amilyet minimum elvárunk a műfaj darabjaitól. Kissé hihetetlen persze, hogy Erica Falck életén folyamatosan keresztülgyalogol a bűn mind a jelenben, mind a régmúltban, de a fjällbackai família szövevényes története úgyis egyre inkább egy szappanoperához kezd hasonlítani, és Miss Marple-on sem kérjük számon, miként pottyanhat állandóan – és szinte véletlenül – számtalan gyilkossági ügy közepébe. Tehát: az Eltitkolt életektől ismét kirázott a hideg, ahogy a kezdetek kezdetén mondjuk a Tetovált lánytól, vagy egy Indridason-regénytől, és alig várom, hogy elolvashassam magyarul. Ez a vágy a Vészmadár esetleges újraolvasásával kapcsolatban sajnos nem mondható el.