FIGYELEM! A CIKK SPOILERES. CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK LÁTTÁK A DARABOT, VAGY NEM BÁNJÁK, HA UTALUNK A VÉGKIFEJLETRE.
Ha az ember krimimagazinba ír, legalábbis sejthető, hogy választott témájának köze lesz a bűnhöz. Pintér Béla tizennégy éve játszott, fergeteges sikerű Parasztoperájának elég sok van, mondjuk sokáig nem fedi fel a kártyáját: a plot twist, a végecsavar persze annál nagyobbat szól és annál inkább szíven üti a sok esetben teljesen gyanútlan nézőt.
Az Átrium sötétjében mellettem ülők például szabályosan kikészültek, mikor rájöttek, mire megy ki a játék. Hangos sóhajok, elfojtott “ne”, bágyadt tiltakozás az ellen, ami a színpadon végbe készül menni. Pintér persze nem kímélt gyenge szíveket, a bárd könyörtelenül lesújtott mind a darabbeli szereplő, mind az addig önfeledten kacarászó közönség fejére. Hangos koppanás, szívszaggató búcsúének, vége van.
A Parasztoperát keresztbe-kasul agyonírták, ünnepelték, kikiáltották Pintér (egyik) legjobb művének, egyébként is: minden valamirevaló színházba járó látta már, rejtély, hogy nekem, elvakult Pintér Béla-rajongónak miért csak most sikerült. A Parasztopera fényénél néha még az olyan remekművek is elhalványulnak kicsit, mint a Sütemények királynője vagy a Titkaink. Több társulat bemutatta, nemrég Parasztopera-fesztivált is szerveztek, jegyeket kapni rá a mai napig komoly tortúra.
Tény, hogy szerkezetileg az egyik legjobban felépített műve a színész-rendezőnek, szinte duzzad a nyelvi és színpadi erőtől. A pintéri kevert hangnem itt érvényesül az egyik legjobban: az archaikus helyszín, a díszletek a szénával, a parasztszekérrel és a szerszámokkal, a jellegzetes gúnyákba bújtatott szereplők mintha Tamási Áron folklorisztikus világát varázsolnák a színpadra – persze a Szalontai Tünde alakította hölgy párducmintás hacukája, no és a cowboy-szál hamar oldanak ezen a monokróm képzeten. A dikció azonban már a legelejétől éles kontrasztot alkot a látvánnyal, árvalányhajas pátoszra ne is számítsunk, legfeljebb annak paródiájára. Emelkedettség és alpáriság, megrendítő, szinte érzelgős pillanatok és térdcsapkodós humorú jelenetek, könnyben tocsogó vallomások és trágár mondatfüzérek váltogatják egymást tökéletes ritmusban. Ezt a hangulatos kevercset pedig változatos műfajú dalokba öntve adják elő a szereplők az “énekelve beszélünk”-től a megrendítő szépségű előadásmódig, az operaáriáktól a magyar nótáig, a folksongtól a Szomorú vasárnap-féle slágerekig: van néptánc, körtánc, lassúzás, rock, magyar rónaság és amerikai cowboyromantika.
Az alkotók pazarul váltogatják a különböző idősíkokat is, pedig ezt ötletesen megvalósítani nehéz feladat: Pintér gyakran él fényhatásokkal, álomszerű, abszurd trükkökkel, egyik legviccesebb megoldása, amikor fontos lélektani pillanatokban a mennyezetről lelógó lámpákat a szereplő feje fölé engedi, mintha a filmkamera premier plánjának gyakori túlhajtottságát parodizálná.
Az idill csak a legelső jelenetekben tart ki: hihetnénk, hogy két szerető szív házasságban való egyesülését látjuk a történetben kibontakozni, ha nem ismernénk Pintér Bélát. A látszólagos harmónia gyorsan felfeslik, alóla archetipikus érzelmek, ösztönök bukkannak napvilágra: féltékenység, csábítás, bírvágy, függőség, később incesztus, majd a legvégére – véres koronaként – gyerekgyilkosság. A Parasztopera a bukolikus-idillikus parasztábrázolás helyett hamar Arany János legvéresebb balladáinak világába kalauzolja át a nézőt, ahol a boldog nász csehovi pillanatokba torkollik, és Ágnes asszony bűne apró kis kihágásnak tűnik ahhoz képest, amit a házasulandó pár szülei mohóságból és tudatlanságból a múltban elkövettek. A jövő a múltnak véres árnyékában pedig sosem lehet boldog, ezt tudjuk.
A néző szájának egyik sarkában még ott a mosoly, mikor kijön a nézőtérről, a másik azonban reménytelenül lefittyed. Elfelejtenénk a zárlatot, mint egy rossz álmot, és kicsit haragszunk Pintér Bélára, hogy így átvert bennünket. Napokig-hetekig nem szabadulunk majd az előadás hatásától, ott lesz félrecsúszott nyakkendőinkben, eltévesztett köszönéseinkben, a tárgyakban, a vasárnapi ebédben, mikor gyanakodva pillantunk a szüleinkre, és persze nyugtalan álmainkban is. A legnagyobb darabokkal így megy ez.