Az Istenek tanácsa a Rózsavölgyi Szalonban

Az orvosok fehér köpenyes istenek, írjuk le megadón a közhelyet, ezt az összes kórházsorozat és főleg Dr. House színrelépése óta tudjuk.  A görög mitológia emberfeletti figurái, a gyógyítás felkent papjai, életnek és halálnak urai messze-messze lebegnek a világ, s főleg a beteg emberek feje fölött, akik csodálattal, áhítattal szemlélik a félelmetes alakokat, s hódolattal helyezik mindentudó kezeik közé életüket és vérüket.

A gyógyító erők birtokosai ezúttal azért ülnek össze, hogy emberarcú és gondos istenek módjára alapos megfontolás után eldöntsék, ki érdemel új szívet s általa új életesélyt öt egyszerű halandó közül. Nem akármilyen felelősség ez. Morális szempontok és szubjektív aspektusok kizárva, nyomatékosítják az elején profi hanghordozással: naná, hogy főként ezek az elkerülendő dolgok viszik majd előre a cselekményt a tárgyilagosság és tényszerűség helyett. És újfent bebizonyosodik, az orvos is csak ember, akár az Olümposzon lakozó istenségek.

A cím sugallta isten-hasonlaton túl nem véletlenül szokás egybevetni a színdarabot a Tizenkét dühös emberrel. Az egyetlen asztal körül zajló, több, valamilyen fontos és felelős feladattal megbízott ember – ott egy esküdtcsoport, itt egy transzplantációs bizottság – köré épített minidrámában emberek élete a tét, s az indulatokkal, elfojtásokkal, zűrzavaros kapcsolatokkal terhelt helyzet során az ítélethozók (azaz az orvos-istenek) sorsa és személyisége fontosabbá válik azon halandókénál, akiken a – pozitív vagy negatív – ítéletet majd végrehajtják.

S ha nagyon szigorúak akarunk lenni, eszünkbe juthat Mengele is, Auschwitz halálangyala, aki kézlegyintéssel irányított embereket élet vagy a halál felé. Az Istenek tanácsa persze nem vállal fel ilyen sötét tónusokat, de nem is fabrikál dicsfényt az egészségügy vitézeinek homloka köré – akik azért korántsem Grál-lovagok.

Az előadás első perceiben lassan beszállingóznak a szereplők, a kis színpadra állított asztal köré gyülekeznek, formális módon társalognak, merevek és udvariasak, tartják a játékszabályokat. A kicsit rutinosan, kicsit nyögvenyelősen elinduló megbeszélés azonban hamar beindítja a láthatatlan rakétákat, meglódul a társas dinamika, nyíltabbá válnak a harcok, szimpátiák, vonzalmak és ellenszenvek. A tanács asztalfőjén egy kedélyes és végstádiumú rákos orvosprofesszor, Jack Klee ül (Dunai Tamás), aki nincs híján a manipulációs tehetségnek. Mellette foglal helyet egy kissé kiégettnek tűnő nővér, Nella Larkin (Söptei Andrea), az istenek kísérője, aki érzelmileg talán túl közel van a professzorhoz: egy idősödő pszichiáterasszony, Ann Ross (Borbás Gabi), akinek a lánya öngyilkos lett:  egy elvekbe és józan észbe kapaszkodó, valójában roppant magányos és racionalizáló főorvos, Gorman doktor (Őze Áron): és egy sima beszédű egyházfi, Dumber atya (Márton András) – isten szolgája az istenek között, persze csak látszólag. És van egy újonc is, Kiera Banks (Bánfalvi Eszter), aki a jelen nem levő, a transzplantálandó szívet repülőgéppel hozó orvos helyettese, azonban ahogy lenni szokott, szokatlan kérdéseivel ő ülteti el a kétely magvait a kezdetben szinte ásítozva és magabiztosan döntő team lelkében.

Az Istenek tanácsa helyenként érdekes darab: nem akar sokkal több lenni egy izgalmas másfél óránál, ahol elégedetten láthatjuk ezen isteneket hozzánk hasonló szárnyaszegettséggel, kisszerű gondokkal és nehezen legyűrhető kapzsisággal vergődni. A suspense azonban nem egyenletes. Lehet, hogy ezért maga az előadás is okolható: időnként kienged a feszültség, vontatott és lassú lesz a ritmus, a színészek összjátéka nem mindig működik, az egyes alakítások erőssége is változó (igazán átütőnek talán csak Őze Áront éreztem). De a színdarabbal is lehetnek bajok. Az Istenek tanácsában nagy gondot fordítottak a lelkiismereti problémákra vagy a döntéseket megelőző és kísérő izgi helyzetekre (például ellen tud-e állni a pénz csábításának egy olyan teremtmény, aki elvileg független kell hogy legyen hasonló hívságoktól – orvos-isten vagy pap), a karakterrajzok azonban elnagyoltak és néha hiteltelenek is. Van olyan figura, akinél jól beválik a “nem az, aminek látszik”-fogás (ezt nem spoilerezném el), de mellényúlások is akadnak bőven.

Irodalmi művek szívesen ábrázolnak pszichiátereket nehéz sorshelyzetben az Equustól A fiú szobáján keresztül a Terápiáig, azt mégis nehéz elhinni Dr. Ann Rossról (és az őt játszó Borbás Gabiról) akár viselkedése, dialógjai, döntései, státusza, vagy a kinézete alapján, hogy kamasz lánya néhány hónappal ezelőtt lett öngyilkos. Nagyon keveset tudunk meg Kiera Banksről, a helyettes orvosról, pedig főként az ő kételyei lendítik előre a történéseket. Jó lett volna újabb és újabb színeket kapni ezekből a sorsokból, s mivel ezt nem kaptam meg, kissé felkészületlenül ért a darab lassú aláhullása, majd váratlan lezárása. Lehet, hogy sokan nagy truvájnak gondolták a zárlatot, engem az istenek lelke ennél a ravasz fogásnál mégis jobban érdekelt volna, mélyebben, érdekfeszítőbben. Akár egy jó kórházsorozatban.

Fotók: Éder Vera