A Csodaország a Szemrevaló Fesztiválon

A Szemrevaló Fesztivál egyik szuperjó svájci vendégéről, a Csodaország című kísérleti szkeccsfilmről az jutott eszembe elsőre, hogy készítői valami hasonlót csináltak, mint Janne Teller néhány évvel ezelőtt. A dán írónő Ha háború lenne nálunk című kisregénye elképzelteti az olvasóval, mi történne, ha körbepárnázott Európájában törne ki lokális háború, s védelmet remélve neki kéne a Közel-Kelet vagy Afrika irányába menekülnie. Az ironikus címet választó Csodaország háború helyett hatalmas felhőt növeszt az égre, melynek szélei Svájc határán megtorpannak, s rettenetes, apokaliptikus viharral fenyegetik Európa egyik leggazdagabb és legkényelmesebb életmódra berendezkedett államát.

A rendhez, nyugalomhoz és pontossághoz szokott emberek persze felbolydulnak, mint az óramű-pontossággal működő hangyaboly veszélyhelyzetben. Országszerte pánik tör ki. A szélsőjobb és a baloldali bűntudat képviselői egyaránt küzdeni kezdenek a halálra rémült lakosság lelkéért, kezdetét veszi az uszítás és a manipuláció. A decensnek és joviálisnak tartott svájciak percek alatt elállatiasodnak, törnek-zúznak, lopnak és garázdálkodnak az áruházakban, gyilkolnak, ha szükségét érzik, vagy csak hatalmas dugót képezve az utakon kontrollálhatatlan félelemtől hajtva próbálnak kibújni a büntetés (?) alól.

Az alkotók a nyomasztó alaphelyzethez és annak kibontásához nem pörgős katasztrófafilmes formát választottak. A vihar előtti nem-csendet, a pánikot és feneketlen kétségbeesést komor, lassú hömpölygésű, lírai képekben állítja elénk a film. A Csodaországnak története sincs igazán, szkeccseiben inkább állapotokat rögzít, egy-egy ember vagy páros néhány pillanatát súlyos határhelyzetben. Nem sikerült mindegyik egyformán ütősre, néhány szál esetleges és jellegtelen, filmszövetbe varrásának oka erős fejtörést is okozott – gondolok itt például az anya által magára hagyott testvérpárra -, de a lelkifurdalástól gyötört rendőrnő története annyira megkapó, amennyire brutális az áruház biztonsági főnökének esete a vízre váró vásárlóval, vagy a felheccelt neonáci fiatalok autós magánakciója.

Mivel a harmincadik perc körül a vihar fenyegette országban kialszanak a fények, a filmkockák majd egy órán keresztül sűrű homályba, majdnem-sötétbe burkolóznak. Így a sors-mozaikok csendben, félárnyékban bontakoznak ki előttünk, s mi a komótos tempótól és a fény hiányától valami furcsa kábulatba ringatva nézzük, mi történik ezzel a maroknyi emberrel a szörnyű vihar kitörésének pillanatáig. Azonosulni  egyébként nehezen tudunk bármelyikkel is (erre a szkeccs-jelleg ugyanúgy magyarázat lehet, mint a tudatos rendezői távolságtartás), a legkevésbé szimpatikus szereplő a sok bevándorló epizodista között azonban épp a tipikus svájci kapitalista: férfi, fehér, pénzes, cinikus. A határon azonban mégsem ő tud átcsusszanni, hanem a délszláv bevándorló család: a készítők talán ezzel a gesztussal próbáltak kicsit igazítani az ország renoméján, amit mellesleg ugyanők romboltak le. Véleményük saját államukról ugyanis meglepően keserű. Ha hiszünk Svájc romlatlan idilljében, a jó magaslati levegőtől és csokitól mindig kedélyes és stabil lelkű svájci eszményképében, de szeretnénk látni a rögvalót, épp nekünk való a Csodaország.